Tanárok mesélnek arról, mi volt a legszomorúbb dolog, amit tanulójuktól hallottak

A legrosszabb fiú – akit már négy iskolából elküldtek, mire nálunk landolt - az osztályomban egyszer odáig ment, hogy leribancozott, ezért bent maradtam vele tanítás után beszélni. Nem leszidtam, hanem elkezdtem kérdezgetni a szüleiről, az otthonról, a hobbijáról stb. Amikor lelkesen mesélt egy stratégiai játékról, amiben sikeres volt az online versenyeken, egyszer csak elhallgatott és azt kérdezte: „Miért érdekli ez, magát nem azért fizetik, hogy törődjön velem.” Ez a mondat sokkal jobban fájt, mint az, hogy ribancnak nevezett a többi tanuló előtt.

Mondtam neki, hogy de igen, ez is a dolgom, hogy törődjek vele és tudom, hogy azért viselkedik így, mert valami gondja van. Végül megnyílt és kiderült, hogy diszlexiás és nyelvi nehézségei is vannak, mert nem itthon nőtt fel és ugyan beszélni jól tudott, de írni nem. A kollégáimmal vért izzadtunk vele, de végül leérettségizett, sőt, egyetemre is felvették. Hálálkodott nekem, de mondtam neki, hogy ez az ő érdeme. (Ez történik akkor, ha az iskola valóban odafigyel a gyerekre.)

Általános iskolában volt egy tündéri kislány tanítványom, aki nagyon jó tanuló volt. Egyszer egy sokadik ötös dolgozat után mondtam neki, hogy anya és apa biztos örülni fog majd a szép bizonyítványának, mire ő csak vállat vont és annyit mondott: „Nem érdekli őket, az sem izgatná őket, ha megbuknék.” A szülei vállalkozók voltak, minden ünnepségen csak telefonálni láttam őket.