Ma már nem kell noszogatni, megyek magamtól is
„Eleinte szégyelltem magam, amiért kerekesszékben ülök, és úgy kezelnek, mint egy döntésképtelen embert. Elõbb-utóbb kezdtem magam valóban annak érezni – mondja Csángó Dániel, a program szakmai tanácsadója. – A rehabon megszabják, hogy mikor eszel, mikor és mennyit iszol, mikor fekszel le vagy kelsz fel. Itt rá kell jönnöd, hogy tényleg nem vagy képes mindenre, amire korábban. Nálam ez mély depressziót okozott, amibõl késõbb a családom és a barátaim segítettek kimászni. Egyszerûen nem engedték, hogy otthon üljek. Idõvel aztán nekem is fontossá vált, hogy ne beteglátogatásra jöjjenek hozzám a haverok, hanem legyenek közös élményeink, mert csak így tud egy kapcsolat fennmaradni. Az egyik ilyen komolyabb depressziós idõszak után egy hétvégén elmentünk autózni a barátaimmal. Hatalmas dolog volt ez számomra azok után, hogy addig egy szobában éltem az életem. Ma pedig pont annyira csak egy döntésen múlik, hogy elmegyek-e itthonról, mint bárki másnak, aki nem kerekesszékben él. Bár fizikailag bonyolultabb, és talán több idõt vesz igénybe a készülõdés, nem érzem magam korlátozva semmiben.”
Dani (32) tizenegy éve él kerekesszékben. A haverjával egy buliból autóztak hazafelé, amikor egy betonfalú árokba borultak, és a becsapódáskor eltört egy nyaki csigolyája. Azóta mind a négy végtagja bénult, mégsem érzi kilátástalannak a helyzetét.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Szerda reggel elküldjük a hét legolvasottabb Otthon-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
