„A Rehab Critical Massen ismertük meg egymást, és beszélgettünk páran, akik hasonlóan gondolkodunk a mozgássérültek helyzetérõl. Egyetértettünk a pozitív üzenetek fontosságában, és hogy nem arra kell koncentrálni, milyen rossz kerekesszékben ülni, hanem inkább arra, hogy így is lehet teljes és boldog életet élni, ha a feltételek adottak. Az emberek fejében létezõ látásmódon kell faragni egy kicsit, hogy megértsék, mi mindenki mással egyenértékûek vagyunk. Tisztázni kell, hogy ne betegként kezeljenek bennünket, és fogadják el, hogy mi másképp mûködünk.”
Az életigenlõ hozzáállást Daninak is hosszú idõbe telt magáévá tenni. „Magamból indulok ki, mikor azt hirdetem: jót tesz, ha emberek közé megy az, aki elzártan éli az életét. Pontosan tudom, milyen érzés, amikor nem akarsz senkivel sem találkozni. Miután az elsõ idõszakban nem voltam hajlandó menni sehova, a szüleim erõszakkal vittek különbözõ programokra. Egy idõ után rájöttem, hogy minden ilyen alkalommal jobban éreztem magam, kerekesszékben ülve is, mint ha itthon maradtam volna egyedül. Azóta nem kell noszogatni, megyek magamtól is. A legnagyobb visszatartó erõ a szégyen volt, hogy kerekesszékben vagyok. Még az akadálymentességet is ki tudtam küszöbölni, sõt olyan lépcsõs helyekre is bementem sokszor, ahová ép lábbal is nehéz feljutni – ez kevésbé volt akadály, mint a mentális rész.”
Szerző: Irimiás Alíz Olvass még a témában
