VÉLEMÉNYCIKK: Schuszter Borka
Az utóbbi években szinte minden anyák napja ugyanazzal a vitával érkezik meg. Elég egy játszótéri beszélgetés, egy Facebook-poszt vagy egy kommentfolyam, és valaki biztosan felteszi a kérdést: „Bezzeg az apák napja miért nem ekkora ügy?” Vagy: „Az apákat miért nem ünneplik ugyanígy?”
Őszintén szólva valahol értem ezt a rossz érzést. Tényleg furcsa, hogy anyák napja körül hetekig készülnek az óvodák és iskolák, tele van vele a közösségi média, az apák napja pedig sokszor szinte észrevétlenül eltelik. És azt is teljesen őszintén gondolom, hogy azoknak a szülőknek, akik szeretnek, gondoskodnak, támogatnak, virrasztanak, aggódnak és áldozatot hoznak, egyformán jár az elismerés. Nemtől függetlenül.
A jó apák rengeteget adnak a gyerekeiknek. Biztonságot, figyelmet, szeretetet, stabilitást. És igenis megérdemlik, hogy ezt észrevegyük és értékeljük.
Csakhogy szerintem van valami, amiről ilyenkor sokkal kevesebb szó esik: az anyák és apák társadalmi megítélése még mindig nagyon nem ugyanaz. Nem csak májusban vagy júniusban, hanem a hétköznapokban sem. Olvass még a témában
Mert hiába beszélünk egyre többet egyenlő szülőségről, a valóságban a legtöbb családban még mindig az anya viszi a láthatatlan terhek nagyobb részét.
Ő marad otthon a beteg gyerekkel. Ő szervezi úgy a munkát vagy az életet, hogy odaérjen az oviba zárás előtt. Ő tudja, mikor van oltás, mikor kell kinőtt cipőt cserélni, melyik gyerekorvos rendel csütörtökönként, és melyik joghurtot hajlandó megenni a gyerek. Ő olvassa a szakirodalmat, ő foglal időpontot, ő tölti ki a papírokat, ő tartja fejben a szülinapokat, váltócipőket, kinőtt nadrágokat.
Persze nem minden családban van így. Vannak elképesztően aktív, egyenrangú apák, akik valóban ugyanúgy benne vannak a mindennapi gondoskodásban. De ha a társadalmi összképet nézzük, még mindig nem ez az általános.
És szerintem ez az oka annak is, hogy más súlya van az anyák napjának
Mert az anyaságra rengeteg elvárás rakódik rá már a gyerek megszületésének pillanatától. Sőt, sokszor már előtte is. Egy anyának egyszerre kellene türelmesnek, csinosnak, fejlesztőnek, jelenlévőnek, egészségtudatosnak, kreatívnak, dolgozó nőnek és mindig érzelmileg elérhetőnek lennie.
És bármit csinál, valaki biztosan kritizálni fogja érte.
Ha túl sokat dolgozik, rossz anya. Ha otthon marad, akkor „csak” anya. Ha fáradt, minek vállalt gyereket. Ha néha egyedül akar lenni, önző. Ha nem tud hajat fonni vagy nem süt házi muffint az iskolai rendezvényre, akkor minimum furcsán néznek rá.
Eközben még mindig ott tartunk, hogy rengetegen szinte elolvadnak attól, ha egy apuka egyedül kiviszi a gyereket a játszótérre vagy bevásárol vele.
És félreértés ne essék: nem az apákat akarom emiatt bántani. Inkább azt próbálom mondani, hogy az anyákra rakódó társadalmi alapelvárás egyszerűen sokkal magasabb. Az apaságért pedig sokszor még mindig extra dicséret jár ott is, ahol valójában alap dolgokról beszélünk.
Talán ezért érzem néha furcsának, amikor ugyanazok az emberek, akik egész évben természetesnek veszik, hogy az anya menedzseli a család életét, anyák napján hirtelen felháborodnak azon, hogy miért nem ugyanakkora esemény az apák napja.
Teljesen egyetértek azzal, hogy az apáknak is ugyanolyan elismerés jár — amennyiben ugyanazokon a felelősségeken osztoznak. Ha ugyanúgy jelen vannak a láthatatlan, fárasztó, napi szintű gondoskodásban is, nem csak a kellemesebb részekben.
Csak közben őszintén szólva nem látom, hogy ezért a fajta egyenlőségért ugyanannyian kapkodnának, mint az apák napi képeslapokért.
