Sosem volt még karácsony, amit ne töltöttem volna a családommal. Idén viszont nem utazunk haza, és ajándék sem lesz a fa alatt. Mégsem voltak még szebbek az ünnepek.
A férjem oldalán is megértő fülekre találok: a sógornőm is várandós, és bár még nincs úgy a finisben, mint én, ő már két meglévő kis szőke ciklonnal nehezített pályán közlekedik, őket sem kell győzködnünk.
Kép forrása: AllaSerebrina/depositphotos.com
Sosem volt még szenteste, amit ne az anyukámmal töltöttem volna, de már őrültség lenne bevállalni a két és fél órás utat. Jönnek ők – mondja. Örülök, aztán mégis arra kérem, ne tegyék. Az özvegyen maradt nagymamán nem tud már utazni, nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy karácsony este egyedül marad. Legyen minden otthon úgy, ahogy szokott, majd a következő napon találkozunk.
Gondolkodom, van-e így értelme, de mégiscsak begyúrom a mézeshez a tésztát, amit minden évben megsütök. A végét már a férjem segít szaggatni, közben karácsonyi dalokat hallgatunk, fahéj illat járja be a levegőt, megölelem, táncolni kezdünk a konyhában, de két lépés után fáj a derekam, ez sem megy már. Nevetünk. Néhány kisült kekszet a szebbek közül félrerakok, átvisszük majd a szomszédnak, megköszönni, hogy az elmúlt fél évben elviselte a lakásfelújítást, és remélve, hogy a következő félévben az éjszakai gyereksírást fogja ugyanilyen türelemmel kezelni.
Azért egy kisebb fát vehetünk, nem? – kérdezi a férjem. Lehet, mondom, de úgyis csak leborítja a macska. Így várjuk a szentestét.
Kettesben, ajándékhalmok nélkül, talán fával, talán egy fa maradványaival. Egy darabig még idegeskedek, ha eszembe jut, hogy mi van, ha karácsonykor dönt úgy, hogy megszületik a lányunk, aztán már ezt is elengedem. Úgysem tudom befolyásolni a dolgot. Jöjjön januárban, szilveszterkor, vagy kezdjek vajúdni karácsony este – csak legyen majd itt velünk, egészségesen, pirospozsgásan, takaróba csomagolva, akár egy apró, de annál értékesebb ajándék. Tudom, hogy sosem volt még szebb karácsonyunk, mint ez az idei lesz.