Hosszú perceken keresztül állunk félmeztelenre vetkőzve, én a hosszú hajamat magam köré tekerem, próbálom ezzel megnevettetni a körülöttem álló lányokat – ha nevetünk, akkor nem lehet olyan rossz, akkor nem is olyan megalázó ez az egész. Egy másik nővér a kuncogásunk hangjára odanéz, és gúnyos hangon megjegyzi, hogy “nincs ott még mit takargatni”. Érzem, ahogy a szégyen összehúzza a torkomat.
Ahogyan halad előre a sor, odaérek az asztalhoz, ahol a férfi ül, aki levetkőztetett minket. Kartotékokat pakolgat, az én adatlapomhoz ér, megkérdezi, melyik keresztnevemet használom. Az elsőt – felelem neki, mire leteremt, hogy akkor miért nincs aláhúzva, honnan tudja ő, hogy melyiken szólítson. Értetlenül nézek rá, hiszen soha nem láttam az orvosi kartotékomat, nem én írtam rá a nevemet, és nem is értem, miért akarna bármelyik nevemen szólítani. Legjobban azt szeretném, ha nem is szólna hozzám.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
