Tavaly elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat a katowicei nemzetközi bábfesztiválon a Lenka és a tündér című szólójátékban nyújtott alakításáért, nemrég egy közönségszavazáson az év színésznőjének választották, és ez még közel sem minden.
Varga Bori, a Mesebolt Bábszínház művésze egy olyan fiatal tehetség, aki már az első pillanatban képes meggyőzni a nézőket, hogy igenis ma is megéri színházba, bábszínházba járni, a kedves, közvetlen személyisége pedig csak még szerethetőbbé teszi az összes alakítását.
Mikor tudatosult benned, hogy a színészi pálya a te utad?
Volt általános iskolában egy karakteres matektanárom, és azzal szórakoztattam magamat és a családot, hogy eljátszottam őt otthon. Talán ez az első „szerepélményem”. Ekkor még nem gondolkoztam azon, hogy ezt mennyire szeretném hivatásszerűen csinálni, de tudtam, hogy izgalmas mások bőrébe bújni.
Ezután kerültem egy hat osztályos gimibe, ahova azért is felvételiztem, mert tudni lehetett, hogy a város legjobb színjátszó csoportja működik ott. Féltem az elején, mert voltam körülbelül 12 éves. A legnagyobbak meg már 18 évesek voltak, és a Színművészetire készültek, de aztán maximálisan otthonra találtam, és el is dőlt, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.
Mely pillanatokra emlékszel vissza a legszívesebben az egyetemi éveidből?
Nem feltétlen szerettem volna Kaposvárra járni, mert akkoriban nagyobb nyüzsgésre vágytam, de aztán meggyőzött a felvételi hangulata, hogy ott a helyem. Csodálatos osztálytársakat kaptam, és ebben a közösségben nagyon jó volt dolgozni, mert türelem és elfogadás volt. Azóta is az ilyen családias közegek vonzanak.
Mi az, ami a számodra a legizgalmasabb a szakmádban?
Sok izgalom van, hiszen ezért sem tudok beleunni. Mostanában talán az izgat, hogy hogyan lehet egy előadást ezredjére, esetleg ötezredjére is lelkesen eljátszani. Lehet-e? Egyelőre hihetetlenek számomra ezek a számok. Nekem jelenleg a maximális szám 120 körül mozog, de ez nagyon messze van az ezertől.
Miért éri meg szerinted kortól függetlenül mindenkinek bábszínházba járni?
Sok dolgot meg tud csinálni egy báb, amit az ember nem tud, és sok dolgot nem tud, amit az ember tud, ezért aki nézi, annak muszáj picit megdolgoztatnia a fantáziáját, és azt gondolom, hogy ez nem árt senkinek… sőt.
Az elmúlt évben két fantasztikus elismerésben is részesültél, hogyan élted meg ezeket?
Jólesik az elismerés, de bevallom, hogy zavarba jövök attól, amivel ez jár. A katowicei díj igazán fontos számomra, de nem azért mert nyertem egy díjat, hanem mert életem egyik legjobb élménye volt az a nap, amikor Lengyelországban játszottam a Lenka és a tündért. Stresszelős alkat vagyok, és ritkán elégedek meg a játékommal, de aznap azt éreztem, hogy úgy tudtam eljátszani az előadást, ahogy szerettem volna. Jó időre feltöltött ez az élmény, és kellett is, mert aztán jöttek a hideg, vacogós hónapok.
Mivel bátorítanád azokat, akik szintén színészként képzelik el a jövőjüket?
Nem túl vidám dolgok jutottak eszembe, de mivel bátorításról van szó, úgyhogy talán azt mondanám, hogy ne ijedjen meg senki a vidéki levegőtől, mert nagyon jó közösségeket lehet találni Pesten kívül is.
Hogyan tudsz feltöltődni, kikapcsolódni a mindennapokban?
Imádok aludni, de sajnos ez magával vonja, hogy nehezen kelek fel, ami egy bábszínésznek nem valami áldásos dolog, mert zömében reggel vannak az előadások. Szeretek podcasteket hallgatni akár főzés közben, akár takarítás közben, kikapcsolja az agyam. Ja, és imádok enni, habár ezt sokan nem hiszik el.
Milyen jövőbeli terveid vannak?
Szeretek álmodozni, de ha reális tervet kellene mondanom, akkor azt mondanám, hogy szeretnék sokat utazni, és szeretnék a jövőben kevesebbet stresszelni.
Nyitófotó: Trifusz Ádám