Emellett rendezvényeken, tévéműsorokban, rádióadásokban szoktam műsort vezetni, felszólalni. A lényemmel, az életemmel, s talán a fel nem adásommal próbálom az emberekhez eljuttatni, hogy így is lehet élni. Sőt, így is kell élni! És mindig kiemelem, hogy nekünk a mindennapi dolgok (a csekkek, a takarítás, a főzés, a gyereknevelés, stb.) mellett ott van még pluszban a fogyatékosságunk, amivel nap mint nap együtt élünk. De megcsináljuk, amit kell, ami a feladatunk.
Nyitottnak kell lenni, érdeklődőnek; és fontos, hogy gyermekeinket is úgy neveljük. Sajnálni nem kell senkit. Az emberek nem szeretik, ha sajnálják őket. Egyszerűen csak kérdezni kell, bátran nyíltan, és aztán elfogadni. Sokan, sőt egyre többen dolgozunk az országban azon, hogy ez természetes legyen. Például valamelyik gyorsétteremben dolgozik egy enyhén értelmi fogyatékos fiatal csapat.
Azt is jó lenne elérni, hogy a fesztiválokon ne bámulják meg a kerekesszékes csinos lányokat, akik ugyanúgy buliznak, mint ők. Hogy a város akadálymentesebb legyen, hogy mi is könnyen tudjunk benne együtt élni. Olvass még a témában
„Kiegészítjük egymást a párommal.”
– A párod hallássérült. Egy videóban már meséltetek róla, hogy amikor például vonatjegy vásárlásánál közöltétek a dolgot, nevetésbe fulladt – elvégre a boldog párkapcsolat zálogának tűnik, hogy az egyikőtök kevesebbet lát, a másik pedig kevesebbet hall. Milyen jelrendszert használtok egymás között, és hogyan tudtok segíteni a másiknak?
