Mi történik az el nem adott ruhákkal?
Köszönhetően a tömeggyártásnak, manapság a ruhák túlnyomó része teljesen újan kerül a szemétbe, és sok egyébnek köszönhetően így válik a divat az egyik legkárosabb iparággá. Megdöbbentő módon (a környezet szennyezést tekintve) csak az olajipar előzi meg. Vadonatúj ruhák tonnáit égetik el a gyártók azért, mert kell a hely az új kollekcióknak. Csak az Amerikai Egyesült Államokban 11 millió tonna ruha kerül a szemétbe éves szinten. Bár történnek próbálkozások az újrahasznosításra, és az adományozásra, valójában egy cég sem vállalja azt, hogy nyíltan éljen ezekkel a lehetőségekkel – a marketingre nem vet jó fényt, hogy nem sikerült eladni a „pótolhatatlan és egyedi” kollekciókat.
A napjainkban ismert ruhagyártás nem tartozik a fenntartható iparágak közé, de nem csak azért, mert a termékek többsége a szemétben végzi. Mivel a nyugati országokban komoly szabályozások vonatkoznak mind a környezetvédelemre, mind a munkavégzőkre, a gyártók nemes egyszerűséggel fejlődő országokba telepítették a központjaikat.
A kihelyezett termelés ezeket az országokat károsítja, ahol vagy semmilyen szabályozás nem vonatkozik a nagy cégekre, vagy bár vannak törvények, nincsenek olyan szervezetek, amik betartassák őket.
A ruhagyártás során keletkezett vízfelhasználás iszonyatos mennyiséget ölel fel: többek között a gyapottermelésnek köszönhető, hogy a bolygón egyedinek számító, hatalmas Aral-tóból az elmúlt évtizedekben sivatag lett. Egy pamut póló gyártásához pl. átlagosan annyi víz kell, amennyit egy ember 2,5 év alatt iszik meg. A nyugati társadalom egyik szégyenfoltja, hogy a fejlődő országok lakói kénytelenek elszenvedni a súlyosan (gyakran nehézfémekkel szennyezett) ivóvízzel járó betegségeket, életkörülményeket – mindezt azért, hogy mi minden héten új kollekciókból válogathassunk. A víz azonban a természetes körforgás része, és szó szerint nem csak a helyiek isszák meg a levét a dorbézolásunknak, idővel mi is szembesülünk majd káros szenvedélyünk, a fast fashion hátulütőivel. Olvass még a témában
