Nemrég egy ismeretlen férfi írt rám a közösségi médiában. Kedvesen, tisztelettel kérdezte meg, volna-e kedvem megismerkedni vele. Megvolt a lehetőségem, hogy akár ignoráljam az üzenetet – nem tartozom válasszal, és nem is ismerkedem online –, de úgy döntöttem, adok egy udvarias visszajelzést. Megírtam neki, hogy köszönöm a megkeresést, de nem ismerkedem ilyen felületeken, ez nem ellene szól, nincs benne személyes, ez csak az én szabályom. Aztán további szép napot kívántam.
Pár perc múlva új üzenet jött: ha online nem is, személyesen lenne-e kedvem találkozni? Erre is nemet mondtam. Aztán érkezett a harmadik kérdés, amitől egy furcsa, kellemetlen érzés jelent meg a gyomromban: „Miért?”
Erre már nem válaszoltam, pedig a miért – ha egy másik miért is – nagyon elgondolkodtatott: miért gondolja, hogy magyarázattal tartozom? Miért hiszi valaki, hogy egy teljesen idegen nő köteles indoklást adni arról, hogy miért nem szeretne vele találkozni? Miért képzeli el, hogy a „nem” után jogában áll újabb kapukat feszegetni? Olvass még a témában
Itt nem történt semmi, csak annyi, hogy egy ismeretlen férfi rám írt. És még ha egyáltalán nem is válaszoltam volna, akkor sem kérhetne rajtam számon semmit – mert nem tartozom neki semmivel.
Ennek ellenére én válaszoltam. Szántam rá időt, választ írtam, figyelmesen, kedvesen, határozottan. Mindent megtettem annak érdekében, hogy a visszautasítás ne legyen bántó. Ennél többet követelni pedig már egyszerű határátlépés.
És talán ez a lényeg: amikor azt latolgatjuk, hogyan kell udvariasan visszautasítani valakit, valójában azt kérdezzük: mennyire kell megfelelnünk az elvárásainak annak, aki a közeledésével hozzánk lép?
A válasz pedig egyszerűbb, mint gondolnánk: semennyire. A saját határainknak kell megfelelnünk, nem mások vágyainak.
Nem azt mondom, hogy bunkónak kell lenni, ha valaki hozzánk szól, de bármit is szeretnének egyes férfiak elhitetni velünk, pusztán nemet mondani még nem bunkóság.
Kell-e egyáltalán udvariasnak lennünk?
A társadalmi beidegződés azt súgja, hogy igen. A nőket különösen erre szocializálják: mosolyogjunk, legyünk kedvesek, ne bántsunk meg senkit, legyen minden visszautasítás puha, párnázott, magyarázatokkal körbebástyázott.
Pedig elég kell, hogy legyen a nem.
Amikor egy férfi a közeledésére nemet kap, és ezt nem tudja elfogadni, hanem magyarázatot követel, faggatózik, érvelni kezd, az már nem kommunikáció – az nyomásgyakorlás.
És pontosan ez az a pont, ahol a nők gyakran kényelmetlenül érzik magukat, de mégis tovább próbálják „kedvesen intézni” a helyzetet, nehogy sértődést vagy dühöt váltson ki a másik félből. Ez az, amit már nem kell megtennünk.
A lényeg: a visszautasítás ténye önmagában nem bántó. A határaid megvédése nem agresszió. És nem kell kedvesebbnek lenned annál, mint amennyit biztonsággal és komforttal vállalni tudsz.
Szerintem ezt lenne nagyon fontos megérteni a férfiaknak: attól, hogy a nők itt vannak, még nem tartoznak nekik sem figyelemmel, sem idővel, sem magyarázattal. És ha egy nő nemet mond, az nem bunkóság – az egy döntés a saját életéről.
Elvárni az igent, vagy elvárni az indoklást azért, mert valaki szeretné azt hallani, már viszont nagyon is az.