Legtöbbünk életében a halál egyet jelent a félelemmel és bizonytalansággal. Senki nem tudja biztosan megmondani, hogy mi vár ránk, így legtöbbször csak találgatunk és reménykedünk, hogy majd valahol a mennyországban kötünk ki. Azonban addig is, sok múlik azon, hogy miként gondolunk rá. Sötét dologgént, vagy a világ egyik legtermészetesebb dolgaként, ami minden embert utolér?
Miért tabu a halál?
Sok család kezeli tabuként a halált, a gyerekeket csak egész későn szembesítik a ténnyel, miszerint egyszer mindenkinek véget ér földi élete. Addig pedig képesek elhitetni, hogy a nagymama csak egy hosszú útra ment, vagy egy másik országban kezdett új életet. Azonban jobb nem megfeledkezni arról, hogy a gyerekek bár tapasztalatlanok, ez nem azt jelenti, hogy ne szembesülnének előbb-utóbb a zord valósággal.
Az pedig sokkal rosszabb, ha egy osztálytársa világosítja fel a halálról, vagy arról, hogy hova tűnt a szeretett nagymama. Nyilván gyerekeknek gyereknyelven kell kommunikálni, de nyugodtan el lehet mondani, hogy a szeretett rokon elment és sajnos már soha nem jön vissza, viszont az emléke mindig itt marad.
Ekkor szembesül először a hiánnyal és veszteséggel. Ez azért nagyon fontos, hogy még csak véletlenül se alakuljon ki egy olyan burok, ami által a szülő a valóságtól egyre távolabb sodorja gyermekét.
Ezzel nem óvja őt, pont az ellenkezőjét éri el vele. A halál soha nem lesz egy kellemes téma, mindig is a fájdalmat és szomorúságot fogja szimbolizálni, de el kell fogadni, hogy ez az élet rendje. Természetesen nem kell nyersen tálalni egy gyereknek a kegyetlen tényeket, de finoman már lehet vázolni a történteket.
Miért félünk a haláltól?
Egyrészt azért, mert ismeretlen számunkra. Mi, akik szerencsére még itt lehetünk, tudjuk, hogy a mi életünkre milyen hatással van egy szerettünk elvesztése, de valójában csak találgatásaink vannak arra vonatkozóan, hogy mi van utána. Ez pedig jogos félelmet, szorongást kelthet bennünk. Azonban a tény elfogadása, hogy előbb-utóbb mindenkit utolér, felszabadító is lehet.
Nem csak azért, mert szembenézünk a félelmeinkkel, de ad egyfajta késztetést is számunkra, hogy merjünk igazán élni.
Ehhez kell némi tudatos jelenlét is, ami speciel itt azt jelentené, hogy ne csak egyik napról a másikra (túl)éljünk, hanem próbáljuk meg a lehető legtöbbet kihozni belőle. Mindenki más életet él, ezáltal nem elvárható, hogy egymás életét hasonlítgassuk. Kizárólag a saját életedre van teljes körű ráhatásod és abból kell kihoznod a legtöbbet.
Hogyan gondolj rá?
Úgy, mint egy elrendelt dologra, amin nem tudsz változtatni. Úgy, mint egy csengőre, ami mindig emlékeztet arra, hogy minden mulandó, ezért használd ki a jelen nyújtotta lehetőségeit. Van abban a közhelyes mondásban valami, miszerint „Élj a mának, mert soha nem tudhatod melyik lesz az utolsó!” Valóban nem tudhatjuk és bár nem felelőtlenül, meg kellene tanulnia mindenkinek sokkal lazábban élni.
Mert valljuk be, amikor bármilyen élethelyzetben megmutatkozik számunkra a kaszás, képesek vagyunk másodpercek alatt észbe kapni és az igazán fontos dolgokra koncentrálni. Mert minden betegség és trauma egy emlékeztető arra, hogy mennyire halandók vagyunk és mennyire könnyen elveszíthetünk mindent egyik pillanatról a másikra.
Ezt észben tartva, valahogy sokkal minőségibb életet élhetünk, a szeretteinkre koncentrálva. Mert az utolsó percben csak az számít majd, hogy hány embert szerettél és szerettek viszont téged.