Napok óta rótta a kilométereket: utcáról utcára haladva, módszeresen kutatott egy alkalmas hely után. Olyan hely után, ami biztonságos, de mégis forgalmas; szélvédett, de mégis nyílt terep; ahol meleg van, és gondtalanul leülhet, s nem zavar senkit.
Sok helyen megfordult már, de egyik sem felelt meg az elképzeléseinek: volt, ahonnan az első órában elzavarták, volt, hogy kutyát uszítottak rá, máshol szitkozódva megdobálták. Pedig nem kívánt sokat: nyugalmat, napi rendszeres étkezést, meleget és melegséget, törődést és figyelmet, pihenést és kiegyensúlyozottságot – mint bármelyik élőlény e Földön.
Neki mindezekből csak morzsák jutottak: rohanás volt az élete, bizonytalan a tápláléka, hidegek a rettegésben élt nappalok, magányosak az éjszakák. Igaz, szabad volt: nem viselt láncokat magán. De nem volt senkije és semmije – csak a puszta létezése, amivel képtelen volt jól sáfárkodni.
Könnyek szöktek a szemébe, alig látott, de fújtatva haladt előre – a célja felé: egy számára alkalmas hely felé. Át akart menni a túloldalra, de nem vette észre a balról érkező autót: hatalmas csattanás után csak a csontjáig hatoló rémisztő fájdalom hozta el számára a megvilágosodást.
…
Igen: ezt a helyet kereste: lebegett a biztonságos, meleg fényárban, gondoskodó kezek nyúltak felé. Évek óta először most mindenki csak rá figyelt. Boldog volt és elégedett – utolsó mély sóhajtása messzire szállt az őszi szél szárnyain. Csak egy gunyoros kacaj lebegett még sokáig a térben:
– Most mit vagytok úgy oda! Csak egy koszos hajléktalan volt!