Szidás helyett ápolás
Anyám ki nem állhatta, ha a testvéreimmel megbetegedtünk. Ha folyó orral mentünk haza oviból, azt mondta, már megint „megfázítottuk magunkat” és századjára is kifejtette, hogy milyen gyengék vagyunk, bezzeg az ő vasszervezete sosem volt beteg. Hiába mondtuk, hogy vírus van és mindenki beteg az oviban, a betegség csakis a mi hibánk lehetett. Ja, és gyógyszer szinte sosem volt otthon, még vitamin vagy lázcsillapító sem. Egyszer ovis barátnőméknél játszottunk és ő tüsszentett egyet, mire az anyukája aggódva megmérte a lázát, hozott neki teát, gyógyszert és kedvesen ápolgatta a „kis beteget”. Én pedig csak álltam, tátott szájjal, hogy hogyhogy nem kap letolást a tüsszentésért.
Koros szülők
Anyám majdnem 48, apám 61 éves volt, amikor születtem. Értelmiségiek voltak, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy magántanuló legyek, így a gyermekkorom két idős ember és könyvek sokasága között telt csendben, nyugalomban. A mi napig rácsodálkozom, amikor gyerekeket látok szaladgálni, rosszalkodni, önfeledten játszani, mert nekem ebben sosem volt részem.
Olvass még a témában
Mosogatás
Amikor tizenévesen az első barátom családjánál ebédeltem, evés után furcsálltam, hogy a pasim, az öccse és az apukája szépen felálltak és elvonultak. Kérdeztem a barátomat, hogy hova mennek, ők pedig csak néztek rám, hogy mire gondolok. „Nem szedjük le az asztalt és mosogatunk el?” Ők meg csak bámultak, hogy dehát az anya dolga. Akkor szembesültem vele (először), hogy nem az a természetes, hogy a férj és a fiútestvérek együtt végzik a házimunkát a nőkkel, mint nálunk.
A cikk folytatódik, lapozz!