Kontraszt
12 évig voltam egy az első komoly barátnőmmel, a főiskolán jöttünk össze. Nagyon szerettem úgy ahogy volt, de ő egy elég hűvös csajszi volt. Sosem történt olyan, hogy hozzámbújt, vagy spontán megölelt volna. Amikor én közeledtem, többnyire elfogadta, de előfordult, hogy jelezte, hogy most inkább hagyjak neki teret.
Amikor egyik napról a másikra elhagyott, teljesen összetörtem. Megpróbáltam visszakönyörögni magam és úgy tűnt, hajlik is rá, mert eljött velem Thaiföldre. Azt hittem, ez lesz az a romantikus utazás, ahol újra megszeret, de nem, szörnyen éreztük magunkat végig. Amikor hazajöttünk, végleg elköltözött, én pedig egy teljes hónapon keresztül csak ittam, mert nem tudtam, hogyan tovább. (Valamennyire segített feldolgozni a szakítást, hogy megtudtam, hónapok óta viszonya volt egy kollégájával.)
Aztán megismertem Fannit, aki olyan volt, mint a fekete felhők közül egy fénysugár. Megölelt, puszilgatott, a filmeket szorosan hozzámbújva nézte és kimutatta az érzéseit. Még soha életemben nem volt ebben részem, olyan volt, mintha a mennyben lennék. Hat hónap múlva összeházasodtunk, egy évre rá megszületett az első gyerekünk, majd két év múlva a második. Kiköltöztünk vidékre és boldogabb vagyok, mint valaha. Már tíz éve vagyunk házasok, de a mai napig megdobban a szívem, amikor Fanni megfogja a kezem, a vállamra hajtja a fejét, vagy spontán megcsókol. Olvass még a témában
