A konyhapulthoz csaptam a félkész szendvicset, aztán sértődötten a szobámba vonultam, miközben azt kiabáltam: „Hát ezt nem hiszem el!” Még az ajtót is becsaptam magam mögött, kizárva a konyhában bömbölő gyereket.
Nyilván nem a semmiből jött a jelenet – egy olyan nap eredménye volt, amikor úgy tűnt, semmi nem jó, a lányom mindennel ellenkezett, mintha ellopták volna a hangját és egy nyávogó macskáéra cserélték volna, és akkor ez még a jobbik eset volt, mert amikor éppen nem nyávogott, akkor torka szakadtából üvöltött valami teljesen banális dolog miatt. Akkor éppen azon, hogy miután hosszas kínlódás után végre kitalálta, hogy szendvicset szeretne vacsorázni magát, meggondolta magát, és mégis valami mást akart.
A háttér ez volt, de igazából mindegy is, mi lett volna. Mert az ágy szélén ülve gyorsan beláttam, hogy nem így akarok viselkedni. Ha valaki csak ezt az egy jelenetet látja a napunkból, azt gondolja, rossz anya vagyok. És annak is éreztem magam. Miféle mentségem, kifogásom lehetne arra, hogy rossz anyaként viselkedtem a gyerekem mellett? Olvass még a témában
Nem ez volt persze az első, és nem is az utolsó ilyen pillanatom. Valószínűleg a legtöbben, akik gyereket nevelnek, érezték már úgy, hogy valamit nagyon rosszul csináltak. A bűntudat ilyenkor szinte elviselhetetlen.
