Érdemes azonban ilyenkor elgondolkodni: ha a gyerekem csinál valami olyat, ami nem összeegyeztethető a családunk értékrendjével, majd megbánja és az ölemben sír, mit mondok neki? Hogy eméssze csak tovább magát a bűntudatban, de közben menjen tovább a napjával, mintha mi sem történt volna, és csak könyvelje el magában, hogy ő egy ilyen rossz gyerek?
Vagy arra biztatom, hogy kérjen bocsánatot, bocsásson meg saját magának is, és próbálja meg levonni a tanulságokat, hogy legközelebb már úgy viselkedhessen egy hasonló helyzetben, hogy attól büszke lehessen magára?
Nyilván az utóbbi – akkor meg miért ne használnám tanulásra az ilyen pillanatokat én magam is? Olvass még a témában
Ez már csak azért is hasznos, mert egy pszichológiai kutatás szerint a magunkkal hordozott szégyen szülőként csakis a kárunkra válhat: amikor a bűntudat átveszi az irányítást, hamarabb akarunk kontrollálni, mint valódi kapcsolatot teremteni. Az agyunk – különösen a amygdala – olyan riasztást ad, mintha túlélésről lenne szó, nem pedig hétköznapi szülő-gyerek viszonyról. Ebben az állapotban könnyen reagálunk túl, kiabálunk, ítélkezünk, holott mélyebbről jönnek az impulzusok: az önmagunk felé támasztott elvárások, a félelem, hogy nem vagyunk elég jók, átveszik az uralmat a tetteink fölött. Én is ezt éltem meg.
