Az otthonomban lévő családi, baráti fotók segítenek emlékezni arra, miért csinálom az egészet.
Valószínűleg sosem leszek az a típus, aki az első sorból pózol a csoportképeken. Nem keresem a fényképezőgép lencséjét, és a klasszikus, „álljunk be egy képre” típusú fotók készítése mindig egy kis belső sóhajjal jár nálam.
Mégis, amikor később visszanézem a közös pillanatokról készült képeket – főleg azokat, amelyeket nem beállítva, hanem spontán, őszinte helyzetekben kaptunk el –, egyre inkább azt érzem: milyen jó, hogy ezek megszülettek. Olvass még a témában
Egy-egy elkapott mosoly, ölelés vagy szinte észrevétlen gesztus újra és újra visszahozza azokat a pillanatokat, amik akkor talán csak egyetlen délutánnak tűntek, ma viszont kapaszkodók lettek a mindennapokban.
A home office csendjében még hangosabbá váltak az emlékek
Azóta különösen fontossá váltak számomra az ilyen képek, mióta otthonról dolgozom. A home office világa sok szempontból praktikus, de időnként kissé magányosnak is érzem. Nincsenek spontán irodai beszélgetések, közös ebédszünetek, reggeli kávézás egy kollégával.
Egyedül ülök a gép előtt, a napok összefolynak, a teendők listája végtelennek tűnik. Ilyenkor gyakran elég csak felemelni a fejem, és ránézni egy fotóra az íróasztalomon, amin a párommal nevetünk, vagy ahol a barátaimmal egy nyári napon lazán álldogálunk valahol. Ilyenkor hirtelen új értelmet nyer az egész nap. Nem vagyok egyedül. Vannak, akikhez tartozom, akikhez tudok kapcsolódni, és akikre tudom, hogy tényleg számíthatok.
