Biztos veled is előfordult már: leülsz valakivel beszélgetni, eltelik tíz perc, és úgy érzed magad, mintha lefutottál volna egy félmaratont. Nem történt semmi látványos. Nem volt vita, nem volt dráma, mégis… elfáradtál. Leeresztettél. Kiüresedtél. És amikor végre egyedül maradsz, csak egy gondolat zakatol benned: mi a fene történt velem?
Ez az a pillanat, amikor az ember ösztönösen magyarázatot keres, még akkor is, ha nem talál rá logikus választ. A legtöbben ilyenkor magunkat hibáztatjuk. „Biztos túlérzékeny vagyok.” „Nem bírom a társaságot.” „Valami baj van velem.” Pedig nagyon sok esetben nem benned van a hiba, hanem a kapcsolódás minőségében.
Nem minden beszélgetés egyforma
Vannak emberek, akik mellett az idő szinte elrepül. Feltöltenek, inspirálnak, megnyugtatnak. És vannak olyanok, akik mellett minden perc nehéz. Akik elszívják az energiád, anélkül hogy észrevennéd. A különbség sokszor nem abban van, miről beszéltek, hanem abban, hogyan érzed magad közben. Ez nem misztikum, és nem is „ezoterikus túlzás”. Egyszerű emberi dinamika. Minden találkozás egy energia-csere. Figyelem, érzelmek, reakciók, elvárások áramlanak oda-vissza. Ha ez az áramlás egyoldalú, vagy feszült, az kimerít. Olvass még a témában
