Lehet egész éjszakákat egyetlen pózban fekve tölteni
Korábban nyugtalan alvónak gondoltam magamat, aki egy-egy kiadósabb pihenés során keresztbe-kasul bejárja az ágyat. Ma már tudom, hogy egy növekedési ugrás, egy fogzás vagy hasfájás idején képes vagyok 6 órán keresztül is egyetlen pózban feküdni, ha méhemnek kicsiny gyümölcse éppen abban talált békét, ugyanis a legapróbb mozdulatommal kicsúszik a szájából az arany kiskanál… khm… akarom mondani, a mellem, és bármilyen mélyen aludt is addig, erre az égbe kiáltó igazságtalanságra azonnal felébred, és követeli magának a nyugalmat hozó anyai jelenlétet. Ami két centi távolságból azonnal értékelhetetlennek tűnik.
Ilyenkor félálmomban azért átfut az agyamon, hogy valószínűleg a legdurvább hollywoodi rehabokon sem találkoznak ilyen függőkkel, és hogy remek, hogy ez a gyerek kialussza magát, de ez azt jelenti, hogy holnap csupa erő és energia lesz, én meg már negyedik napja töltöm úgy az éjszakát, hogy azt egy kamcsatkai titkos börtön lakója is együttérzéssel hallgatná meg. Aztán mégis hagyom, had aludjon. Tudom, hogy nem azért csinálja, hogy velem kiszúrjon, hanem mert valamije fáj, valamitől fél, vagy csak úgy általában óriásinak érzi ezt a világot, amiben ő olyan picike, az én közelségem pedig olyan biztonságérzetet ad neki, amiben aludni is lehet.
Karzsibbadós, derékkicsavarós éjszakák. Végtelennek tűnnek, pedig olyan kevés van belőlük. Még néhányat alszunk, és ebből a mellemen fújtató kis csomagból kamasz lesz, aki nem hogy itt, de talán itthon sem tölti az éjszakát. Hagyom, hagy aludjon. Beszippantom az illatát, és megpróbálom eltenni az emléket azokra az estékre, amikor fájdalmasan nagy és kényelmes lesz majd az ágy. Olvass még a témában
Képek forrása: t.tomsickova/Depositphotos.com, jolopes/Depositphotos.com, oksun70/Depositphotos.com
