A hangjában áhítat csengett, a szemeibe szinte könnyek gyűltek miközben hozzátette: „Nekem is ilyen feleség kell majd.” Én pedig csak ültem ott, néztem, ahogy lelkesen kortyol a fröccséből, és közben arra gondoltam, szerencsétlen nő mennyire piszok fáradt lehetett.
Mindez persze korántsem egy elszigetelt eset, nem egyedi történet. Mindannyian ismerünk ilyen nőket. Anyákat, nagymamákat, szomszédokat, akik soha nem panaszkodtak, pedig lett volna rá okuk. Akik csendben cipelték a mindennapok egész családi terhét, és nem kértek semmit, mert megtanulták, hogy az ő értékük az, ha másokat kiszolgálnak. A környezetük pedig piedesztálra állította őket erőfeszítéseikért – inkább, mint hogy segítsen nekik.
A „csodanő” kifejezés elsőre talán elismerőnek tűnik. Hiszen ki ne akarna olyan nő lenni, akit csodálnak? De ha mélyebbre nézünk, ez a jelző inkább bilincs, mint korona. Amikor glorifikáljuk a „csodanőket”, valójában csak megerősítjük őket az elnyomott szerepükben. Úgy állítjuk be, mintha az értékük kizárólag a szenvedésükből, a lemondásaikból és az önfeláldozásukból fakadna. És ezzel olyan narratívát teremtünk, amelyben nem lehet segítséget kérni. Mert hogy is kérhetne egy „csodanő” segítséget? Hiszen ő mindent bír, mindent megold, mindig mosolyog, sosem fárad el. Olvass még a témában
Akkor lesz tisztes, becsületes és szerethető, ha mosolyogva végzi a munkát és kisüti a negyvenkettedik palacsintát is a nyári melegben, igen, persze, hogy örömmel, pedig belül talán sikítani tudna.
A valóság az, hogy ezek a nők nem csodák – hanem emberek
Magukra hagyottak, túlterheltek, és rettenetesen fáradtak. A „csoda” abban áll, hogy egyáltalán még talpon vannak. És amikor a társadalom meghatottan ünnepli őket, miközben jólesően kortyolja a kávét a négyfogásos vasárnapi ebéd után – amit természetesen a „csodanő” főzött –, akkor újra és újra cserbenhagyjuk őket.
Mert ezeknek a nőknek nem ünneplésre van szükségük, hanem támogatásra. Egy felnőtt társra, aki nem „segít”, hanem felelősséget vállal. Egy családra, ahol a házimunka nem természetesen a nő dolga. Egy munkahelyre, ahol nem néznek ferde szemmel, ha valaki nemet mond a túlórára, mert otthon is helyt kell állnia. És egy társadalomra, amely nem úgy tekint a női erőre, mint egy kimeríthetetlen forrásra, amit bűntudat nélkül ki lehet zsákmányolni.
Igen, a nők erősek. Ez igaz. De ez nem azt jelenti, hogy ezzel a mondattal el is intéztük, hogy bármilyen terhet rájuk rakhassunk. Nem lehet a női kitartást kifogásként használni arra, hogy agyonnyomjuk őket. Nem lehet azt mondani, hogy „úgyis kibírják”, és közben minden terhet rájuk pakolni.
Egy „csodanő” iránti tiszteletünket nem azzal fejezhetjük ki a legjobban, ha könnyes szemmel mesélünk róla egy első randin – hanem azzal, ha megtörjük azt a mintát, amiben a csodák csakis az önkizsákmányolásból születhetnek. És ha végre azt mondjuk nekik: nem kell egyedül csinálnod. Most már itt vagyok.
