A biliárdasztal túloldalán
Amikor már a második meccset játszottuk (természetesen vesztésre álltam…), feltűnt, hogy az egyik asztalnál ülő srác már hosszú ideje néz. Először azt hittem, hogy a játékot követi figyelemmel, de miután minden pillantásnál összetalálkozott a tekintetünk, kezdtem többet beleképzelni a helyzetbe. Még szerencse, hogy nem Kitti barátnőm volt velem, különben biztosan addig erősködött volna, míg oda nem megyek hozzá. Bencétől viszont megtanultam, hogy ez nem éppen a legjobb taktika. Már a negyedik kört is lejátszottuk, de az asztalnál ülő srác továbbra is csak a távolságtartó szemezés elvét követte. Én ekkorra már annyira fáradt voltam, hogy úgy döntöttünk, ideje lezárni az estét és elindulni hazafelé.
Elbúcsúztam Bencétől, és úgy terveztem, sétálok egy kicsit a metróig. Már épp indultam volna, amikor megpillantottam a szemezős srácot a lépcsőnél. Amikor meglátott, rögtön felém sétált, és kedvesen bemutatkozott. Gergőnek hívják, és szimpatikusnak talált, de nem akarta megzavarni a „randimat”. Ugyanakkor szívesen meghívna egy italra, vagy legalább elkérné a számomat, hogy megismerkedhessünk egymással. Végül is nincs veszítenivalóm, gondoltam magamban, így bepötyögtem a telefonjába a számom a nevemmel együtt, és elköszöntem tőle. Azt ugyanis nem akartam, hogy a lefáradt, álmos gondolataimtól egy pillanat alatt kiábránduljon belőlem.
Ennek már két napja, a srác pedig azóta sem keresett. Na nem mintha aggódnék emiatt, hiszen körülbelül három percet beszélgettünk, és Bencének köszönhetően már azt is tudom, hogy ez nem feltétlenül az én hibám. Olvass még a témában
A pasik és a csajok kicsit máshogy működnek; mi szeretünk beszélni az érzéseinkről, aggódunk a biológiai óránk miatt, és kíváncsiak vagyunk, miért tűnnek el a randik után. De nem hiszem, hogy ez rossz lenne. Sőt, talán a különbségeink miatt passzolunk néha annyira egymáshoz. Mint a tetris játékban: az eltérő formák egészítik ki egymást a legjobban!
