Ha viszonylag régóta vagy egyedülálló, előbb-utóbb elérkezik az a pont az életedben, amikor ugyan észre sem veszed, de feladod a Nagy Ő keresését. A folyamat lassan zajlik le, de közben annyira lekötnek a gondolataid, a munka, a barátok, hogy fel sem tűnik a dolog; egészen addig, míg végül eljutsz az „engem már nem is érdekelnek a férfiak” állapotba.
Persze ez a mondat senkinek sem ismeretlen. Most komolyan, létezik olyan nő a világon, akinek ez még ne hagyta volna el a száját egy rémes randi, egy szakítás, vagy egy vita után? Ez persze általában annyira komoly, mint amikor összefutsz egy idegesítő volt osztálytárssal, és megjegyzed, hogy „feltétlenül össze kell futnunk valamikor egy kávéra„. (Mondjuk úgy 1000 év múlva ráérsz…?) De az a helyzet, hogy én mosttényleg úgy érzem, egyáltalán nem érdekel már a „pasi vadászat„.
Helyette inkább otthon maradtam a hétvégén, és olyan izgalmas programokkal kötöttem le a figyelmem, mint a fürdőszoba takarítás és a ruhatáram ellenőrzése. A tervem az volt, hogy megszabadulok az összes felesleges göncömtől, de természetesen semmit se dobtam ki, mert hát ki tudja, mikor lesz ismét szükségem arra a csőtopra, amit még a fősuli elején vettem meg? A nagy gardróbfrissítésből aztán a telefonom csörgése zökkentett ki: anyukám volt az, aki rövidesen segített rávilágítani, mennyire elszállt a motivációm az ismerkedés terén.
– Na és mik a tervek a hétvégére?
– Lehet, hogy lemegyek majd a boltba, de nagyjából ennyi.
– Semmi randi? Nincs a láthatáron valami kedves srác?
– De még a horizonton túl sem, anyu. Meg igazából, ha belegondolok, nincs is kedvem randizni mostanában. Lehet, hogy szünetet tartok – közöltem magabiztosan, amire annyi volt a reakciója, hogy „és eddig akkor mit csináltál?”.
Mókásak ezek a szülők, nem igaz?
Váratlan felkérések
Viszont, ahogy letettem a telefont, tényleg átgondoltam a dolgot. Az utóbbi időben nem is ismertem meg senkit, aki miatt izgatottan néztem volna a mobilom kijelzőjét – de még csak a villamoson sem vettem észre egyetlen pasit sem, akire rámosolyoghattam volna. Bár ez talán csak amiatt van így, mert amikor a legutóbb rám mosolygott egy srác a buszon, később kiderült, hogy a fél arcom fogkrémes maradt reggelről… Én meg egy teljes megállón keresztül hittem azt, hogy mindjárt elkéri a számom, és megiszunk együtt egy kávét…
Az elmúlt néhány hónap negatív tapasztalatai pedig, azt hiszem, egy időre elvették a kedvem. Például ott volt az a srác, aki az első randinkon egyszerűen csak az exét akarta féltékennyé tenni. Na, ő egy igazi gyöngyszem volt. De a volt barátom felbukkanása sem könnyítette meg a helyzetemet; így hát talán érthető, ha a szívemnek egy kis pasi-mentes regenerálódási időre van szüksége. És miután megbizonyosodtam róla, hogy nem csupán szükségem van rá, de egyenesen akarom is (ami, valljuk be, ritkán történik meg egyszerre), az univerzum különös játékot kezdett űzni velem.
Vajon létezik valamiféle láthatatlan mágnes, ami azon nyomban vonzani kezdi hozzád a pasikat, ha letettél az ismerkedésről? A hetem ugyanis meglehetősen érdekesen alakult, épp emiatt. Egyik nap például ebédidőben leugrottam a postára, hogy befizessem azokat a fránya csekkeket, amikor egy ismeretlen férfi megszólított várakozás közben, és szerette volna megtudni a nevem, hogy bejelölhessen a Facebookon. Úgy tűnik, a telefonszám elkérés már túlságosan ódivatúnak számít… Szerencsére pont az én sorszámom villant fel a kijelzőn, így egy mosoly és egy „bocsi” kíséretében odébb is álltam.
Aztán hazafelé a buszon végig mosolygott rám egy srác – és most esküszöm, hogy nem azért, mert fogkrémes maradt az arcom! Tudom, mert az ablaküvegben ellenőriztem, nem is egyszer. De valahogy egyik srác sem érdekelt, sőt, úgy gondoltam, jelenleg az egész világ nem érdekel randizás szempontjából. A különös jelenség viszont nem ért véget itt .
Mr. Mindent jobban tudok…
Egykori fősulis szobatársam, Barbi megismerkedett a neten egy sráccal, akivel megbeszélték, hogy ideje összefutni, és meginni együtt egy jó bort – aminek a vége az lett, hogy egy belvárosi pubot választottak, a srác pedig elhívta a lakótársát is. Ne kérdezd, én sem értem, ezt hogy gondolta. De Barbi ezek után szuper ötletnek tartotta, ha engem is meginvitál a találkozóra – így legalább lefoglalom a lakótársat, míg ők ketten el tudnak beszélgetni egymással. Az este pedig nem is alakulhatott volna furcsábban.
Mi egy kicsit előbb találkoztunk Barbival, hogy legyen időnk beszélgetni, majd egyszer csak lehuppant két ismeretlen pasi az asztalunkhoz. Ők voltak azok; kedves barátnőm randi partnere, és a lakótárs, Máté. Akiről sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy kedvelem, vagy ki nem állhatom. Már az első perctől kezdve beszólogatott és kötekedett velem. Tipikusan az a srác volt, akin már messziről látszik, hogy nincs önbizalom problémája, és hozzászokott ahhoz, hogy bármelyik lányt le tudja venni a lábáról. És valószínűleg pont ezzel sikerült felkeltenem az érdeklődését – engem ugyanis egyetlen pasi sem hozott lázba. Olyannyira, hogy este 11-kor elköszöntem a társaságtól, és elindultam hazafelé.
Már majdnem sikerült az igazak álmát aludnom fél 1 körül, amikor váratlanul sms-em érkezett. Nekem. Fél 1-kor. Nem is emlékszem, mikor történt ilyen utoljára – a barátaim nagy része amúgy is a Facebookon ír üzenetet. Noha ismeretlen szám volt, hamar sikerült rájönnöm, ki írt: Máté, vagyis ahogy magamban szólítottam az este folyamán, Mr. Mindent jobban tudok nálad… Az sms-ben nem szerepelt sok minden, csak annyi, hogy esetleg nincs-e kedvem összefutni vele valamikor. Még alá sem írta, de a kacsintós szmájli segítségével nem tartott sokáig kinyomozni az sms feladójának személyét.
Ez a dolog viszont egy kissé elgondolkodtatott. Vajon tényleg igaz, amit az emberek mondanak? „Amint nem keresed a szerelmet, rögtön megtalál” – ezerszer hallott sablonszöveg, és szinte biztos vagyok benne, hogy sosem szinglik mondták ki. Mégis, ahogy az utóbbi időben megfigyeltem, mintha az univerzum fordítva működne. Keresed az Igazit, erre az egész világ sivataggá változik, amiben egyedül bandukolsz. Feladod a kutatást, és egyből egy Oázisban találod magad.
Most viszont úgy éreztem, tényleg nincs kedvem ismerkedni egy olyan sráccal, aki összetörné a szívem. Mert Máté pont így nézett ki. Az a jóképű srác, aki ezt tudja is magáról. Úgyhogy megírtam neki válaszként, hogy nagyon elfoglalt vagyok, nem fér bele az életembe, és visszafeküdtem aludni. Mert hosszú idő óta először ki tudtam mondani, és biztos is voltam benne, hogy jobb egyedül lenni, mint a nem megfelelő férfival.