Cuki kis szőrgombolyagok, vagy mini gyilkológépek? Amilyen lustán heverésznek, a macskák ugyanolyan fürgeséggel kapnak el egy legyet, és kegyelmet nem ismerve cincálják kedvenc játékaikat. De vajon mindez móka, vagy tényleg bennük él a gyilkolás ösztöne – és ha igen, arról mi, emberek is tehetünk?
A szürke zónában
Amikor békésen dorombolnak az ölünkben, nehéz elképzelni róluk, hogy bármi agresszió is szorult beléjük, de nincs macskatulajdonos, aki ne szerzett volna még vérző sebet, amikor a cicája játék közben nem érezte meg, hogy hol a határ.
Egy brit antropológus, John Bradshaw szerint ez egyáltalán nem azért van, mert a macskák gonoszak vagy érzéketlenek lennének, egyszerűen csak ők nem idomultak még száz százalékosan az emberhez, és valahol a „szürke zónában” mozognak házi kedvenc és vadállat között.
A vadonban elengedhetetlen
Az antropológus szerint a macskák, akiknek ruganyos és izmos teste valóban vadászatra termett, a vadonban nem tudnának túlélni gyilkoló ösztönük nélkül.
Persze, a legtöbb házi kedvenccel, például a kutyával is így van ez, az ebek azonban szinte a kezdetektől az emberek hű társai, és az évek során megtanulták, hogy nincs szükségük önmaguk védelmezésére és ellátására, hiszen van, aki gondoskodjon róluk.
A macskák számára azonban ez korántsem ilyen egyértelmű, és erről részben az ember tehet.
A vadon gyermekei
John Bradshaw szerint Nagy-Britanniában a házi cicák közel 88 százaléka ivartalanított, hiszen a macskák tenyésztésének és fajtanemesítésének nincs akkora hagyománya, mint a kutyák esetében.
Mivel az ember itt nem avatkozott be – sőt, tulajdonképpen gátolta a kedvencként tartott cicák szaporodását – az a helyzet állt elő, hogy a macskakölykök nagy része kóbor cicák utódja, így az évek során esély sem volt arra, hogy a macskák generációk alatt egyre háziasabbak legyenek, mint mondjuk a kutyák esetében.
Ivartalanítani márpedig kell
Ez persze nem jelenti azt, hogy az ivartalanítás rossz dolog lenne, sőt! A világ minden részén tele vannak a menhelyek kidobott, elárvult cicákkal, hiszen a gazdátlan macskák szaporulatát elég nehéz befolyásolni, ami azt jelenti, hogy nincs szükség arra, hogy a gazdinál élő cicák is szaporodjanak.
Annál is inkább, mert a háznál tartott cica kölykei semmivel sem lesznek háziasabb természetűek egy vadon élő macska kicsinyeinél – ezekhez a változásokhoz ennél jóval több időre van szükség.
Nem is volt még idejük hozzánk szokni
Tény, hogy a macskák eleve nem is élnek olyan régóta az ember mellett, mint a kutyák, így kevesebb idejük volt alkalmazkodni.
Az ókori Egyiptomban ugyan már kultikus élőlényként tisztelték őket, és a feltételezések szerint a macskatartás is innen, Afrikából kezdett világszerte elterjedni, ez korántsem olyan hosszú idő, mint mióta a kutyák velünk élnek – ráadásul a macskákkal ápolt kapcsolatunk alapvetően más is, mint csaholó kedvenceinkkel.
Ugyanakkor tény, hogy ma a világban a macska a legelterjedtebb, vagyis legnépszerűbb háziállat, és a kutyákhoz hasonlóan a világ szinte minden pontján tartják házi kedvencként.
Tenyésztéssel háziasítható lenne
John Bradshaw szerint az évek során a macskákban mindössze néhány gén változott meg a háziasítás következtében, mivel ezt a folyamatot az ember nem segítette elő.
Úgy véli, ha ezeket a géneket képesek lennénk elkülöníteni, akkor tudatos tenyésztéssel sokkal háziasabb, szelídebb természetű cicák születhetnének, akik alkalmasabbak a városi életre, mint jelenlegi társaik.
Kérdés, hogy megéri-e?
John Bradshaw kutatása arról már nem szól, mi a véleménye az ötletről a cicatartóknak. A macskák bájához ugyanis kétségkívül nagyban hozzájárul függetlenségük, szabad természetük, ami megkülönbözteti őket a nem kevésbé szeretnivaló kutyáktól.
Mint macskatartó, én úgy gondolom, a cicák így vannak jól, ahogyan vannak, pontosan összetett személyiségük és önállóságuk teszi olyan értékessé a szeretetüket, amiért keményen meg kell dolgozni. Te mit gondolsz? Népszerűbbek lennének a macskák, ha jobban hasonlítanának a kutyákhoz?
