Aggodalom
Anyám egy tipikus idegesítő és mindent túlaggódó anyuka volt. Sosem engedett el sehova és egész életét krónikus aggódásban élte. Ha télen lementünk a térre szánkózni, ő volt az egyetlen szülő, aki szintén lejött és a padon ficeregve figyelte, hogyan csúszunk le a dombról. Ha eldőltünk, kiabálva szaladt oda és hazaparancsolt. Neki minden veszélyes volt: én nem mászhattam fára, nem úszhattam a többiekkel és még gimis koromban is haza kellett érnem sötétedés előtt, ami télen délután 16 órát jelentett.
Már akkor megfogadtam, hogy én nem ilyen leszek, hanem pont az ellenkezője: vagány anyuka, akit irigyelnek majd a gyerekei barátai. Aztán a kisfiam leesett egy mászókáról és picit betört a feje, a lányom pedig a strandon kapott egy asztmás rohamot és ez a két eset elég volt ahhoz, hogy egycsapásra anyámmá változzam. Sok vitánk van ebből a férjemmel, szerinte túlféltem és korlátozom a gyerekeket, de nem tehetek róla, egyszerűen annyira félek, hogy valami bajuk esik, hogy legszívesebben ki sem engedném őket a lakásból…
