Véleménycikk: Schuszter Borka
Néha még nekem is nehéz eldönteni, hogy amit éppen olvasok, az valódi hír, manipulatív túlzás vagy teljes képtelenség. Pedig én ebben a digitális zajban nőttem fel. Tudom, hogyan működnek a közösségi oldalak, sejtem, miért dob fel egyre szélsőségesebb tartalmakat az algoritmus, és nagyjából értem azt is, hogy ma már mesterséges intelligenciával bárkiről lehet hamis videót vagy képet készíteni.
Ha nekem is nehéz eligazodni ebben az egészben, akkor milyen lehet közel hetvenévesen?
Anyukámnak az internet még mindig félig idegen terep. Megtanulta használni a Facebookot, küld Messenger-üzeneteket, néha videókat néz a telefonján, de közben sokszor látom rajta azt a bizonytalanságot, amit rengeteg idősebb ember érezhet mostanában. Mintha egyszer csak egy teljesen új világba kerültek volna, csak senki nem magyarázta el nekik a szabályokat. Olvass még a témában
A választások körüli hónapok ezt nálunk is felerősítették. A médiazaj szinte elviselhetetlenné vált. Mindenhonnan riogató címek ömlöttek: gazdasági összeomlás, háború, csalások, titkos tervek, közelgő katasztrófák.
A közösségi média ráadásul pontosan tudja, hogy a félelemre kattintunk a leggyorsabban. Minél ijesztőbb valami, annál nagyobb eséllyel terjed tovább.
Anyukám pedig félni kezdett
Volt, hogy teljesen valós dolgok miatt aggódott. Az infláció, az egészségügy helyzete vagy a politikai feszültség nem kitalációk. De voltak olyan pillanatok is, amikor olyan összeesküvés-elméletek vagy egyértelmű álhírek kavarták fel, amelyeknek semmi alapjuk nem volt. Egy manipulált videó. Egy ordító című Facebook-poszt. Egy „ismerős ismerősétől” származó történet.
És én közben rájöttem valamire: nagyon könnyű lenne legyinteni minderre.
Azt mondani, hogy „ugyan már, ezt hogy lehet elhinni?”. Vagy azt, hogy „ne olvass butaságokat az interneten”.
Csakhogy ez nem segít
Mert anyukám nem ostoba. Egyszerűen csak eszközök nélkül maradt egy elképesztően gyorsan változó világban. Abban nőtt fel, hogy ami nyomtatásban megjelent vagy elhangzott a tévében, annak súlya és számonkérhetősége volt. Ma viszont bárki készíthet „híroldalt”, videót vagy megtévesztő tartalmat néhány perc alatt. Erre senki nem készítette fel az ő generációját.
Ezért próbáltam nem kinevetni vagy lesöpörni a félelmeit, hanem inkább kapaszkodókat adni neki.
Az egyik legfontosabb dolog, amit elmondtam: attól, hogy valami nagyon sokszor jön szembe, még nem lesz igaz. Az algoritmusok ugyanis nem az igazságot keresik, hanem azt, amire reagálunk. Ha valaki megijed egy tartalomtól és sokáig nézi, kommenteli vagy továbbküldi, abból még többet fog látni.
Azt is megbeszéltük, hogy mindig nézze meg, honnan származik egy hír. Van-e mögötte valódi szerkesztőség, újságíró, ismert forrás? Vagy csak egy névtelen oldal ordító betűkkel?
Megtanítottam neki azt is, hogy legyen gyanús minden, ami túl erős érzelmet akar kiváltani azonnal. Az álhírek jelentős része nem informálni akar, hanem sokkolni. Ha egy cím azonnal pánikot vagy dühöt vált ki, érdemes megállni egy pillanatra.
Sokat beszélgettünk a mesterséges intelligenciáról is. Hogy ma már videókat, hangfelvételeket és képeket is lehet manipulálni. Hogy attól, hogy „látta a saját szemével”, még nem biztos, hogy valódi volt.
De talán nem is ezek voltak a legfontosabb beszélgetéseink.
Hanem azok, amikor próbáltam megnyugtatni.
Amikor azt mondtam neki: a világ mindig ijesztőbbnek látszik az interneten, mint amilyen a valóságban. Mert a hétköznapi nyugalom nem kattintható. Senki nem ír cikket arról, hogy az emberek reggel elmentek dolgozni, bevásároltak, hazamentek, és semmi rendkívüli nem történt.
A félelem viszont figyelmet termel
Azt is elmondtam neki, hogy nem kell minden hírt követnie. Nem kötelessége órákon át görgetni a telefonját csak azért, hogy „képben legyen”.
Néha a legjobb döntés egyszerűen az, ha kikapcsolja a képernyőt.
És próbálom emlékeztetni arra is, hogy a saját élete valóságosabb, mint az internet valósága. Ott vannak az unokák, a barátok, a kertje, a reggeli kávéja, a szomszédok, a hétköznapok apró rutinjai. Ezek sokkal többet mondanak a világról, mint egy pánikkeltő Facebook-videó.
Nem tudom teljesen megszüntetni az anyukám félelmét. Néha az enyémet sem tudom. De talán nem is ez a cél. Hanem az, hogy ne maradjon egyedül benne.
