De mint a legtöbb nőnek, nekem is vannak napjaim, amikor belenézek a tükörbe, és nem azt látom, amit szeretek magamon. Látom a narancsbőrt a combomon, amit a rendszeres edzés sem tüntetett el. Látom a finom ráncokat a szemem körül, amelyek egyre mélyülnek. És igen, van, hogy bosszant, miért pont ott van a forgó a hajamban, ahol, és miért nem tehetek ellene semmit. Ezek apróságok, de ha engedem, ezek lesznek a leghangosabb gondolatok a fejemben.
Régen egyszerűen legyintettem volna rájuk, vagy belecsúsztam volna abba az önostorozó spirálba, amit annyi nő olyan jól ismer: a „miért nem vagyok elég jó” belső monológjába. De ma már anya vagyok. És anyaként rájöttem, hogy felelősségem van abban, hogyan beszélek a testemről – még magamnak is.
Mert a lányom figyel. Olyankor is, amikor azt hiszem, hogy nem. Hiába mondom el neki ezerszer, hogy szeresse magát, hiába tanítom a body positivity-re, ha tőlem nem ezt látja, az egész nem sokat ér.
Olvass még a témában
Ha én azon siránkozom a tükör előtt, hogy túl vastag a combom, abból azt tanulja meg, hogy a combnak vékonynak kell lennie. Hogy a testünk akkor „jó”, ha megfelel valamilyen külső mércének. Ha hallja, hogy szidom magam a ráncaim miatt, abból azt tanulja meg, hogy az öregedés szégyellnivaló. Ha látja rajtam, hogy elégedetlen vagyok azzal, amim van, abból azt tanulja meg, hogy a testünket folyamatosan javítgatni, formálni, kritizálni kell.
