Tudom, hogy klisé, tudom, hogy százszor hallottam másoktól, de nem tudok mit tenni, most én is arra gondolok: hogy történt mindez ilyen gyorsan?
Mintha tegnap lett volna, hogy először öleltem magamhoz a kórházban. Még mindig érzem az illatát – azt az ismeretlen, mégis azonnal ismerős babaillatot, amit soha semmivel nem lehet összetéveszteni. Amit ezer közül is felismertem volna, és amit néha, ha mellém bújik a kanapén, mintha halványan, derengve még mindig ott éreznék a hajában.
Nemrég 56-os rugdalózókat válogattam neki, és remegő kézzel bújtattam bele az apró lábakat, mert azt sem tudtam, hogyan kell megfogni őket – most tornacipőt keresek, amin majd a bordásfal tetejére mászik.
És miközben próbálom észben tartani, hogy mit hol mennyiért láttam, mit mikor lesz érdemes megvenni és mi az, amit már kihúztam a listáról, az agyam hátsó zugában ezernyi kérdés kavarog. Hogy hány rekeszes a tolltartó, vagy csatos vagy zipzáras legyen a hátizsák, azt még el tudom dönteni. De olyan sok minden van, ami már nem rajtam múlik majd. Olvass még a témában
Egy nap alatt tönkrement a friss epred? Ezek a trükkök segíthetnek
Nyilas jegyű a szerelmed? Nehézségek és magaslatok, amiket megélhetsz vele
A gyász fizikai tünetei – te már észrevettél magadon belőlük valamit, mikor egy szeretted elhunyt?
A téli szünet minden napjára: 9 szuper kézműves foglalkozás
Fog-e találni új barátokat? Lesz-e valaki, aki mellé le tud ülni az első nap? Vajon jól fogja érezni magát ebben a számára új, strukturált világban, ahol már nem lehet mindig visszabújni anya ölébe? Mit fog kezdeni az első csalódással, a versenyhelyzetekkel, a kudarccal? És én mit fogok kezdeni vele? Hogy tudom majd jól támogatni, elengedni, visszafogni, bátorítani – mindig épp azt, amire szüksége van? Vajon eleget adtam-e neki eddig ahhoz, hogy most megbirkózzon a rá váró kihívásokkal, és eleget tudok majd neki adni ezután, mikor egészen más küzdelmek állnak előtte, mint eddig?
Szorongok, és közben büszkeséggel vegyes kíváncsisággal várom a változást
Mert hát itt van ez a kis ember, aki nem is olyan régen csak sírással tudta jelezni, ha éhes vagy álmos, ma már kérdez, mesél, érvel, alkudozik, sőt: néha engem is kijavít. Hogy együtt nőttünk az évek alatt, nem is kérdés. Annyi mindent tanultam a lányomtól.
Annyi mindent látok másként miatta, és annyira szerencsés vagyok, hogy az első sorból nézhetem végig, ahogyan abból az apró kis kórházi csomagból, akit 6 évvel ezelőtt hazahoztam, hogyan kezdett egy senki mással össze nem téveszthető személyiség kialakulni.
És most, miközben próbálja fel a kis hátizsákját a bolt közepén, és elégedetten bólint, hogy „ez jó lesz”, valami megint megváltozik. Megint egy új fejezet kezdődik. Apró, parányi lépésekkel, de elindul az úton, amin egy nap majd nélkülem fog majd járni. Elkezd felnőtté válni, elkezd egyre önállóbb lenni, elkezdődik az az idő, aminek a végén én már csak a háttérből figyelek. Hálát érzek érte, hogy figyelhetek.
Miközben fizetek, próbálom elengedni a szorítást a mellkasomban, és arra gondolok: ez is egy első. És minden elsőben benne van az izgalom, a félelem és a végtelen lehetőség. Sok ilyen lesz még előttünk. Sok első alkalom, amikkel mindig egyet lép egy felnőttebb, önállóbb élet felé. Ma még hozzám jön át, ha éjszaka rosszat álmodik, és mellettem alszik, amikor beteg, de már a saját szobájában rendezgeti az iskolai füzeteket – messze van attól a magatehetetlen kis újszülöttől, aki mindenben rám volt utalva. És milyen messzire megy még… Én pedig anyaként csak azt remélhetem, hogy elég szorosra fűztem kettőnk között a köteléket, hogy kitartson, bármilyen útra viszi is az élet.
