4. Előbb a halál, mint egy vicc
Nem vagyok híve annak, hogy úgy álljunk a gyerekeinkhez, vagy úgy beszéljünk róluk, mint életünk megkeserítőiről. Egyáltalán nem. De könyörgöm, amikor szívünk kuglófjának egyetlen mazsolája körbekeni a naptejjel a fürdőszobát, vagy négy nap hányós-hasmenős vírus után hajnal háromkor felébreszt, hogy végre tudna enni egy kis tejbegrízt, úgyhogy annak ellenére, hogy négy napja mi sem aludtunk, kislattyogunk a konyhába tejbegrízt főzni hajnalban, esetleg hatalmas műgonddal megfogalmazott nevelési elveinkre valami olyat szól vissza, hogy a fal adja a másikat – akkor engedtessék már meg, hogy röhögjünk egy kicsit saját magunkon.
És amikor a kínunkat megosztjuk másokkal, nevessenek már velünk ők is az anyukás csoportokban, ahelyett, hogy elmondják, mit csináltunk rosszul az adott helyzetben. A világ legnehezebb munkáját végezzük nap mint nap, és pontosan tudjuk, hogy mekkora a tétje. Ha az sem fér bele, hogy kicsit nevessünk magunkon, az szerintem egyenes út az idegösszeomlás felé. Az meg végképp nem lesz jó senkinek – a gyereknek se.
