3. A szurkolójuknak lenni úgy, hogy ők nem szurkolnak nekem
Őszintén hiszek abban, hogy egy kapcsolat egyfajta társas vállalkozás. Én fedezlek téged, te fedezel engem, mindketten ott vagyunk a másiknak, mint biztonsági háló, és egyfajta stabilitás egyformán örülünk egymás sikereinek.
Sajnos azonban nem ritkán előfordul, hogy az egyik fél örömmel fogadja ezt a támogatást, visszaadni viszont már kevésbé szeret. Végzős egyetemistaként gyakorlatilag a rajtvonaltól támogattam az akkori barátomat, aki programozóként több kör után bekerült egy tehetségeket gondozó gyakornoki programba, majd meg is kapta vele álmai állását.
Mellette voltam, amiben csak tudtam. Biztattam, bátorítottam, türelmes voltam vele, amikor stresszesebb időszakon ment keresztül, és még anyagilag is nagyobb részt vállaltam magamra abban a pár hétben, amikor a kiválasztási folyamat zajlott, vagyis a diákmunkájára már nem tudott bejárni, de az új helyen még nem kapott pénzt.
Olvass még a témában
Nem nehéz elképzelni, mennyire megdöbbentem ezek után, amikor egy baráti társaságban az új állása egyik előnyének azt nevezte meg, hogy elég stabil fizetése lesz ahhoz, hogy tudja támogatni az „én kis hobbimat”, az írást is. Ekkorra én már biztos voltam benne, hogy újságíróként akarok dolgozni. Őszintén szíven ütött, hogy én hiába hittem az ő álmaiban, ő nem hisz az enyémekben.
Még egy évig vele maradtam. Mikor szakítottunk, már többet kerestem, mint ő.
