Amiről viszont nem szeretném, hogy beszéljenek (mert egyszerűen nem érdekel):
Ki a „keményebb” férfi, vagy ki tud többet inni
Semmi nem mutatja jobban a politika infantilizálódását, mint amikor arról folyik a vita, ki az „igazi férfi”. Hogy ki bírja jobban a pálinkát, ki a tökösebb, vagy kinek volt keményebb gyerekkora. Ez nem verseny, és nem férfiassági próbatétel. Az ország vezetése nem kocsmai adok-kapok. Aki így próbál politikai tőkét szerezni, az szerintem elfelejti, mi is lenne a dolga: nem a macsóság demonstrálása, hanem a felelős döntéshozatal.
Egymás személyes életének boncolgatása
Nem érdekel, hogy melyik politikusnak hány gyereke van, hol lakik, mit csinált húsz évvel ezelőtt a felesége, vagy éppen nőkkel vagy férfiakkal szokott ágyba bújni. Ha nincs köze a közéleti munkájához, nem tartozik ránk. A karaktergyilkosság, a magánéletre célzó megjegyzések, a félmondatokból gyártott botrányok nem visznek minket előrébb – csak a valódi problémákról terelik el a figyelmet.
„Bezzeg a másik párt” szintű sárdobálás
Amikor egy politikusnak a legfőbb érve az, hogy „bezzeg a másik még rosszabb volt/lenne”, az nem érv, hanem felelősséghárítás. Mi lenne, ha végre arról hallanánk, hogy most mit lehet tenni, és mindenki arról kezdene beszélni, hogy ő maga személy szerint mit tesz, hogy a helyzet jobb legyen? Elég a múltban élésből és az egymásra mutogatásból – a jelenben élünk, és jövőt szeretnénk építeni. Olvass még a témában
A politika akkor lenne igazán élő és hiteles, ha valódi párbeszédre törekedne. Ha azok a kérdések, amik a mindennapjainkat meghatározzák, végre előtérbe kerülnének. Mert a társadalmat nem a politikusok egója építi – hanem mi, az emberek. És talán ideje lenne, hogy rólunk is szó essen.
