Sokan egyéb – többnyire túlzó – szeretettel helyettesítik a szerelmet, azzal töltik ki életüket. Ilyen az, amikor a gyereknevelésbe temetkezik valaki, a gyereket ,,majomszeretettel” szereti.
Van, aki munkájával, tanulással, annak sikereivel próbálja pótolni az érzést – ami egyszerű pótcselekvés.
De mért teszik ezt az emberek? A válasz egyszerű: félnek a csalódástól – azaz gyávák. Ez az út vezet oda, ami nőgyűlölővé, férfigyűlölővé teszi az embert idősebb korára. A kiteljesedettség illúziója csak egy ideig tartható fenn, mert a magány csalódottsága ezt az illúziót könnyen porig rombolja. Ezt az állapotot megélni nem könnyű, mert komoly kudarcélmény – ilyenkor, úgymond újra kell installálni egész életünket.
5/6 A szerelem, mint önmegvalósítás
Ők azok az emberek, akik a szerelembe szerelmesek. Folyamatos szerelmi feszültségre vágynak, gyakorlatilag függők. Olyan emberekre jellemző ez a viselkedés, akik érzelmileg éretlenek. Emiatt és függőségük miatt életük teljesen kiszámíthatatlan, zaklatott.
A szerelem színházában élnek, mely néha dráma, néha komédia, de semmiképp sem valós. Ez egy menekülési forma a valós élet valós fájdalmai ellen, mely állapot szükségszerűen kizárja gondolataikból a valódi, megélt szerelmet.
A szerelem a legnagyobb szabadság és a legnagyobb rabság is egyben. Olyan rabság, amit mi, szabad akaratunkból választottunk, tehát boldogságként illik megélni. Nem könnyű egy másik emberre bízni további sorsunkat, főleg nem ma, amikor mindenki az önállóság mámorában él.
A szerelemhez alázat – nem(!) megalázkodás – kell. Tudni kell egymásban élni, meg kell tanulni a másik szemével látni – adott esetben saját magunkat. Meg kell tanulni a másik embert. Azt szoktam mondani, szerelmesnek lenni annyit tesz, szeretni a másik hibáit és tisztelni az erényeit.
