Gyerekkoromban a színház természetes része volt az életemnek. Óvodai és iskolai csoportokkal ültünk be előadásokra, bábszínházba, ünneplő ruhában, kissé fészkelődve a székeken. Nem volt kérdés, hogy megyünk – mentünk. Akkoriban a színház inkább esemény volt, mint élmény: valami, ami történik velünk, de nem feltétlenül bennünk.
Sokáig így is maradt. Szerettem, de nem rajongtam érte. Nem kerestem tudatosan az előadásokat, inkább sodródtam velük, ahogy annyi minden mással is az ember fiatalon.
A kulisszák mögött kezdődött a „szerelem”
A színház iránti igazi szeretet nálam később érkezett meg. Több, mint 10 évvel ezelőtt, a középiskolás éveim alatt néhány hónapig lehetőségem volt egy színházban dolgozni. Ez az időszak mindent megváltoztatott. A próbák ritmusa, az előadások előtti izgalom, a színfalak mögötti csend és káosz furcsa elegye egyszer csak otthonossá vált. Olvass még a témában
Ekkor történt meg először, hogy nemcsak nézőként, hanem résztvevőként is kapcsolódtam a színházhoz. Szívesen ültem be ugyanarra az előadásra újra és újra, és minden alkalommal mást vettem észre: egy hangsúlyt, egy mozdulatot, egy pillantást. Ez az élmény – ahogy a gyerekkori emlékeim is – egy vidéki színházhoz kötődik, ami talán nem véletlen. Van ezekben a terekben valami különösen emberi, valami nagyon közeli.
Nagyvárosi kiruccanások, vidéki gyökerek
Felnőttként már tudatosabban választok. Időről időre, ha egy budapesti előadás igazán felkelti az érdeklődésemet, úgy tervezünk, hogy pár napot a fővárosban töltünk, és egy-egy ilyen este lesz az utazás fénypontja. Mégis, a legerősebb színházi élményem nem kizárólag Budapesthez kötődik.
Épp ellenkezőleg: ahhoz az érzéshez, amikor egy előadás „utolér”, bárhol is játsszák.
Egy darab, ami bevéste magát az emlékezetembe
A Loupe Színházi Társulás A kezdet/vége című előadására először 2024-ben figyeltem fel, amikor megláttam, hogy a szülővárosomban is látható lesz. A történet már első olvasásra megszólított, így gondolkodás nélkül megvettem rá a jegyet. Arra számítottam, hogy tetszeni fog. Arra nem, hogy napokra – sőt, hosszú hetekre, hónapokra, talán örökre – velem marad.
Ez az előadás egy fiatal pár élethelyzetén keresztül beszél döntésekről, felelősségről, elköteleződésről – mindarról, amiről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy elég, ha „majd később beszélünk róla, megoldjuk, csak lesz valahogy”. Arról a furcsa, két világ közti lebegésről, amit sokan ismerünk: amikor a változás már elkerülhetetlen, de még kapaszkodnánk a régibe.
Amikor mást látunk ugyanabban a fényben
Az egyik legemlékezetesebb jelenet számomra egy egészen apró, hétköznapi pillanat volt. Luca újra és újra kéri Petit, hogy cserélje ki a pislákoló égőt. Ő látja, tudja, hogy gond van vele. Peti viszont minden alkalommal pont akkor néz fel, amikor az éppen rendben működik. Nála nincs probléma.
Ez az egyszerű jelenet fájdalmas pontossággal mutatta meg, mennyire könnyen félreértjük egymást a mindennapokban. Hogy lehet, hogy ugyanazt a helyzetet nézzük – és mégis teljesen mást látunk. És hogy milyen sok múlik azon, mennyire vagyunk hajlandók elhinni a másiknak azt, amit ő tapasztal.
Egyensúlyozás – szó szerint és átvitt értelemben
A kezdet/vége nemcsak történetében, hanem formanyelvében is különleges. A cirkuszi elemekkel átszőtt jelenetek, az élő zene, a mozgás és a párbeszédek valódi összművészeti élményt hoznak létre. Itt az egyensúly nemcsak metafora, hanem fizikai valóság is. Az már csak a ráadás, hogy a színészek, Földes Eszter, Molnár Áron és Mohai Tamás játéka számomra végig hiteles és magával ragadó volt.
Ez az előadás tényleg megmutatja, mennyi szerepet kell betölteni egy modern párkapcsolatban, és milyen nehéz ezek között egyensúlyt találni. Mikor kell lépni, mikor kell várni, és mikor kell egyszerűen csak jelen lenni.
Amit hazahoztam magammal
Amikor kiléptem a színházból, egyből éreztem, hogy ez az előadás több volt egyszerű kikapcsolódásnál, kulturális programnál. Ez volt az első alkalom, amikor egy színházi előadás hosszú időre megváltoztatta a napjaimat. Figyelmesebb lettem. Türelmesebb. Megértőbb – másokkal, és egy kicsit magammal is.
Rávilágított arra, mekkora érték egy igazi társ.
Valaki, aki nem feltétlenül ugyanúgy látja a világot, mint mi, de hajlandó felnézni arra a pislákoló lámpára – akkor is, ha éppen nem látja a hibát.
Talán ezért szeretem a színházat ma már igazán. Mert néha nemcsak egy jó estét ad, hanem új nézőpontot is. És van, hogy ez épp elég ahhoz, hogy kicsit másképp éljük tovább a mindennapjainkat.
