Gyerekkoromban a színház természetes része volt az életemnek. Óvodai és iskolai csoportokkal ültünk be előadásokra, bábszínházba, ünneplő ruhában, kissé fészkelődve a székeken. Nem volt kérdés, hogy megyünk – mentünk. Akkoriban a színház inkább esemény volt, mint élmény: valami, ami történik velünk, de nem feltétlenül bennünk.
Sokáig így is maradt. Szerettem, de nem rajongtam érte. Nem kerestem tudatosan az előadásokat, inkább sodródtam velük, ahogy annyi minden mással is az ember fiatalon.
A kulisszák mögött kezdődött a „szerelem”
A színház iránti igazi szeretet nálam később érkezett meg. Több, mint 10 évvel ezelőtt, a középiskolás éveim alatt néhány hónapig lehetőségem volt egy színházban dolgozni. Ez az időszak mindent megváltoztatott. A próbák ritmusa, az előadások előtti izgalom, a színfalak mögötti csend és káosz furcsa elegye egyszer csak otthonossá vált. Olvass még a témában
Sátrazás kisgyerekkel: életre szóló élmény, vagy közös családi trauma?
Okosabb vagy, mint egy rejtvényfejtő nagymester? Teszteld a tudásodat!
Terv szerint indult, olasz módra végződött: ezért ér fel valódi önismereti tréninggel egy mediterrán út
„Nem jövök be a pasiknak, akik nekem tetszenek” – Hányszor voltál a Halo-effektus áldozata?
Ekkor történt meg először, hogy nemcsak nézőként, hanem résztvevőként is kapcsolódtam a színházhoz. Szívesen ültem be ugyanarra az előadásra újra és újra, és minden alkalommal mást vettem észre: egy hangsúlyt, egy mozdulatot, egy pillantást. Ez az élmény – ahogy a gyerekkori emlékeim is – egy vidéki színházhoz kötődik, ami talán nem véletlen. Van ezekben a terekben valami különösen emberi, valami nagyon közeli.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Péntek reggel elküldjük a hét legolvasottabb Kikapcsolódás-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
