Földtől elrugaszkodott hitet vagy láthatatlan tudást jelent a spirituális hozzáállás?
Nem tudom pontosan megmondani, mikor kezdett el igazán foglalkoztatni a spiritualitás, de talán mindig is ott volt az életemben, hol közelebb, hol távolabb. Gyerekként persze még egészen mást értettünk „spiritualitás” alatt. Akkoriban ez a szó egyet jelentett a napilapok horoszkópjaival, a tinimagazinok jóslásaival meg azzal, hogy a barátnőkkel nevetve próbáltuk megfejteni, vajon ki kihez illik a csillagjegye alapján.
Aztán jött az élet: építkezés, munka, másodállás, család, szervezkedés, egész napos rohanás. Egyik napból szempillantás alatt következett a másik, és a „láthatatlan világ” valahogy teljesen kikerült a látókörömből. A figyelmemet csaknem 10 éven keresztül végig a kézzel fogható dolgok foglalták le – a határidők, a megoldandó feladatok és a gyereknevelés.
Aztán egyszer csak mintha lelassult volna minden. A lányom szépen cseperedett, én pedig elkezdtem észrevenni, mennyi régi mintát, megoldatlan érzést hoz felszínre bennem az anyaság. Egyre gyakrabban kaptam azon magamat, hogy ugyanazokat a helyzeteket élem újra és újra – csak most én vagyok benne az anyai szerepben. Feltűnt az is, hogy valami láthatatlan szorongás ül rám akkor, amikor a lányom elér egy adott kort, egy adott mérföldkövet. Tulajdonképpen „bekapcsolta” az én megdolgozatlan traumáimat. Tudtam, hogy olyasmi került most elém, amivel muszáj foglalkoznom, nem csupán a saját lelki békém érdekében, hanem azért is, mert különben az egész batyut továbbadom, és az élet megismétli önmagát. Olvass még a témában
A spiritualitás újra előbújt a háttérből, de már nem horoszkóp formájában, hanem valami sokkal mélyebb, belső hívásként jelent meg az életemben. Éreztem, hogy nem söpörhetem tovább a szőnyeg alá ezeket a belső folyamatokat. Talán ez volt az a pont, amikor a spiritualitás már nem valami külső, megfoghatatlan dolog volt, hanem a belső szükségletem lett.
