A valódi hősök ott dolgoznak, ahol senki sem tapsol
Rájöttem, hogy a gyógyulás útja sokkal kevésbé látványos, mint azt hinni szeretnénk és a reflektorfény legtöbbször nem azokra vetül, akik megmentik a napunkat. Nem az ápolóra, aki türelemmel fordul felénk, nem a gyógytornászra, aki meghallja azt is, amit nem mondunk ki és nem az asszisztensre, aki mosollyal fogad akkor is, amikor végtelen fáradtság és fásultság van a szemében. Ők azok, akik csendben, szinte láthatatlanul végzik a munkájukat, de mégis ők tartanak meg bennünket akkor, amikor leggyengébbek vagyunk.
A betegség sosem jókor jön, sosem kényelmes, és sosem választjuk önként. De megtanít valamire, amit egészségesen hajlamosak vagyunk elfelejteni: hogy a gyógyulásunk nemcsak gyógyszereken, diagnózisokon vagy gépeken múlik, hanem embereken. Olyanokon, akik nem várnak tapsot, egyszerűen teszik a dolgukat, szívből – sajnos gyakran túl kevés pénzért és elismerésért cserébe.
