„Azt hittem, hogy nem szeret az édesanyám” – évekkel később értettem meg, miért küldött el otthonról

Írta Váradi Petra 2026.09.07.

Ne maradj le rólunk: állíts be minket elsődleges forrásnak, és többször látod a bien.hu-t a Google-találataid közt.

Egy nyolcéves kislány sokáig azt hitte, anyja azért küldte a nagymamához, mert már nem szereti, csak évekkel később derült ki számára, hogy valójában az anyja így próbálta megvédeni őt.

Nyolc éves voltam, amikor anyám egy szerda délután becsomagolta a kockás bőröndömet, és azt mondta, egy darabig a nagymamánál fogok lakni. Emlékszem a bőrönd szagára, valami dohos, régi illatra, és arra, hogy a cipzár beakadt, mire becsuktuk. Nem sírtam akkor, csak álltam a konyhaajtóban, és néztem, ahogy anyám a kezében tartja a táskám fülét, mintha nem akarná elengedni, mégis felém nyújtja.

9 könyv, amit életedben legalább egyszer el kell olvasnod

A nagymamám háza két utcával arrébb volt, nem messze, mégis egy egészen más világ. Ott más volt az ágy, más volt a szappan illata, és esténként nem anyám hangja olvasott mesét, hanem a rádió zúgott a konyhából. Én azt hittem, büntetésből küldtek oda, mert néhány nappal korábban összetörtem a nappaliban egy vázát, és azóta feszült volt otthon a levegő. Éjszakánként azon gondolkodtam, mit rontottam el, hogy anyám ilyen könnyen megvált tőlem.

„Még nem, kicsim, most még nem”

Hetente egyszer jött látogatóba, mindig ugyanabban az időben, mindig egy kicsit sietősen. Az arca akkoriban furcsán feszült volt, a szeme alatt sötét karikák, és a hangja is másképp csengett, mint korábban, halkabban, óvatosabban. Egyszer megkérdeztem tőle, hazamehetek-e már, mire csak annyit mondott: „Még nem, kicsim, most még nem.”

Olvass még a témában

Beköltöztem az új lakásomba, és az első éjszaka óta tudom, hogy nem vagyok ott egyedül

„Amikor megláttam a katicát, tudtam, hogy a nagyi még mindig itt van” – Szeretteink üzenetei a síron túlról

Harmónia és sikeres együttműködések: ez vár rád a munkában októberben a csillagjegyed szerint

Megörököltem a legfinomabb családi csalamádé receptet – és most megosztom veled

Nem magyarázta meg, én pedig egyre biztosabb voltam benne, hogy valamiért nem kellek neki annyira, mint régen.

Így telt el majdnem egy év. Aztán egy nap, amikor hazaköltöztünk egy másik lakásba, a régi helyünktől jó messzire, apám már nem volt velünk. Akkoriban nem kérdeztem sokat, gyerek voltam, örültem, hogy visszakaptam a saját szobámat és anyám esti hangját a mesekönyv fölött. Csak évekkel később, huszonéves koromban ültünk le egy este a konyhaasztalnál, és akkor mondta el, hogy azokban a hónapokban apám ivott, és olyankor kiszámíthatatlanná vált, hangos lett, néha ijesztő. Anyám nem akarta, hogy mindezt lássam, nem akarta, hogy a hangját, a dühét, a törött tányérokat magamba szívjam esténként.