Ha egy nő az autonómiát választja, annak mindig ára van.
Kettős mérce
A bátyám (39) és én (36) is szinglik vagyunk: én tudatosan, ő kényszerből. Őt emiatt dicsérik a szüleim és irigylik a barátai, engem pedig ugyanezért terrorizálnak a szüleim és sajnálnak a barátnőim. És a vicc az, hogy én jól elvagyok így, bátyust viszont megviseli az egyedüllét. Az én önként választott magányom azt jelenti, hogy nem alkudtam meg.
A színfalak mögött
Most egyedül élek, mégsem vagyok közel sem olyan magányos, mint amikor házas voltam. Anyósomék és sógoromék ott tettek alám, ahol csak tudtak és pokollá tették az életem. A férjem mindezt közönyösen szemlélte és sosem tett ellene semmit. Próbáltam kiállni magamért, de ekkor még nagyobb ellenállásba ütköztem. Még a saját anyám is azt mondta, legyek egy kicsit „simulékonyabb”, mert ő is csak annyit látott, hogy a jóképű, gazdag férjem milyen jó parti. Olvass még a témában
Ez az időszak volt az én igazi sötét magányom, ami kívülről egy csillogó életnek tűnt. Amikor végre eljutottam oda, hogy eldöntöttem: elválok, nem lepett meg a retorzió. Agresszívan küzdöttek a bíróságon – elérve, hogy egy vasat se kapjak – és a baráti körből is kirekesztettek. Mindenki megszakította velem a kapcsolatot, de olyan szinten, hogy azok a feleségek, akikkel évekig jóban voltam, ma elfordulnak, ha összefutunk a plázában. Most elvált szingli vagyok és egy kis albérletben élek. Anyám fogja a fejét, hogy mit tettem, én mégsem bánom, hogy a lelki békét választottam.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
