A járvány utáni világ furcsaságai ha lassan is, de elkezdtek az új normalitás részévé válni. A maszkos emberek látványától, eleinte, emlékszem, úgy éreztem magam, mintha egy katasztrófafilm díszletében járnék. Ma viszont ugyanolyan természetességgel nyúlok indulás előtt a kis textildarabért, mint ahogy a telefonért vagy a lakáskulcsért is. A távolságtartás, az, hogy nem nyújtok kezet találkozáskor, hogy a férjem is mellettem ülve dolgozik a kanapén és hogy videócseten sörözünk a barátainkkal már nem tűnik annyira renden kívülinek, mint akár csak néhány hónappal ez előtt volt.
A karácsony azonban más lesz.
Az ember már csak olyan, hogy szinte bármit meg tud szokni. Az új rendszerben is megtalálja a hétköznapok egyfajta rendjét, de az ünnepek szokásait, a sok éves hagyományokat elengedni nagyon nehéz. Míg a hétköznapokban már ellavírozunk, a karácsony fájdalmas mementója lesz annak, hogy semmi, de semmi nem normális most.
Amikor ezeket a sorokat írom, még hetek vannak hátra a karácsonyig, de vajmi kevés a remény arra, hogy a vírushelyzet varázsütésszerűen megoldódik majd. Nálunk, akik 200 kilométerre lakunk az én családomtól, és 200 kilométerre a másik irányba a férjem családjától, a karácsony általában itt is, ott is elköltött ünnepi vacsorákkal és hófödte tájakon vonatozással szokott telni. A tágabb család mindkettőnk szüleinél akkor gyűlik össze, amikor mi is hazaérünk, így három, de nem ritkán négy napon keresztül is tart az ünnepi sürgés-forgás. Érkeznek a nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek és velük együtt a megpakolt süteményestálak és ezredjére is könnyező nevetéssel elmesélt családi történetek. Olvass még a témában
