Fiatalon
16 évesen, nagyon fiatalon lettem anyuka. Sosem akartam gyereket, mert nagyon zűrös családban nevelkedtem és pánikba estem, mikor kiderült, hogy terhes vagyok. Anyám számára egyértelmű volt, hogy elvetetem, ezért – talán dacból – megtartottam. Nem volt könnyű, de a lányom célt adott az életemnek, végre volt kiért élnem és erősnek lennem. Mondhatom, hogy megmentette az életem.
Tudtam
Introvertált vagyok, tudtam, hogy nekem nem való a gyerek, de a férjem kész tények elé állított: vagy gyerek, vagy válás. Időbe telt, mire elkezdtem érezni azt a mély kötődést és szeretetet, amiről mindenki beszél. Az állandó készenlét, aggódás és figyelemkövetelés iszonyúan lefáraszt. Imádom a gyerekem és a semmiért nem adnám, de ha őszinte akarok lenni magammal, ha újrakezdhetném, nem lenne gyerekem.
Olvass még a témában
Pálfordulás
Gyógyszer mellett lettem terhes, teljesen ki voltam akadva. A férjem és a családjaink nagyon boldogok voltak, én pedig dühös és igazságtalannak éreztem, hogy senki sem szimpatizált velem. Elmondhatatlanul rossz érzés volt, az egész életem felfordult, nem tudtam, mi lesz, kétségbe voltam esve. Aztán amikor a hasamra tették a babámat és megláttam, megszállt a nyugalom és elöntött valami melegség. Úgy éreztem, mintha hazaértem volna. Azóta még két – tervezett – gyereket szültem és nincs nálam boldogabb anya.
A cikk folytatódik, lapozz!
