Láthatatlanul
Elég zűrös családi hátterem volt, mondhatni bántalmazó szülőkkel nőttünk fel a testvéreimmel. Ezt mindannyian másféleképpen kezeltük: a bátyám volt a bajkeverő, aki folyamatos rosszalkodással és lázadással vágott vissza a szüleinknek. A nővérem volt a kitűnő tanuló mintagyerek, aki így akarta kivívni anya és apa elismerését. Az egyik öcsém volt a bohóc, aki viccekkel terelte el a figyelmünket – és saját gondolatait – minden rosszról, a másik öcsém pedig úgy dolgozta fel a nehézségeket, hogy trauma-reakcióként állandóan aludt. Én jobb híján könyvmoly voltam, a csendes gyerek, hogy legalább velem ne legyen gond. Érdekes, hogy a testvéreimmel – bár szeretjük egymást – nem nagyon tartjuk a kapcsolatot, talán azért, mert egymásról eszünkbe jutna a gyerekkorunk.
