Soha nem volt különösebben szoros kapcsolatom az apai nagymamámmal, de figyelembe vettem, hogy neki sem volt soha könnyű élete, és mindig tettem erőfeszítést azért, hogy fenntartsam a kapcsolatunkat, és éreztessem vele, hogy hálás vagyok, amiért az életemben van.
Különösen igaz volt ez, amikor megszületett a lányom, a második dédunokája, de az első olyan, akit a kezében tarthatott. Egy unokatestvérem ugyanis az előtt szüntette meg a nagymamánkkal a kapcsolatot, hogy az ő gyermeke megszületett volna.
A dédi szemmel láthatóan örült annak, hogy ennek a csecsemőnek már szerepet kaphat az életében, idővel azonban nem volt képes felülkerekedni a rossz beidegződéseken. Manipulálni és méricskélni kezdte, számon tartotta, hányszor mentünk mi hozzá és hányszor hívtuk meg inkább őt magunkhoz, milyen széles körben mutattuk már meg a gyereket az én családomban az apukája családjához képest. Egy ponton bedobta a végső fegyvert: ha nem az ő elképzelése szerint alakul a hétvége, hát inkább nem is akarja látni a dédunokáját! Olvass még a témában
Rendben van – feleltem. Ez négy éve volt. Azóta nem beszéltünk egymással.
Ahogyan a mentális egészség egyre fontosabb téma lett az utóbbi években, úgy merül fel egyre gyakrabban a kérdés is: mivel tartozunk a családtagjainknak? És a válasz, szerintem az, hogy semmi többel, mint amivel ők nekünk.
Mindegy, hogy a vérvonal köt-e össze valakivel, vagy bármi más, minden kapcsolatnak az az alapja, hogy kölcsönösen dolgozunk rajta. Dolgozunk magunkon, dolgozunk azon, hogy a másik igényeit megértsük, dolgozunk azon, hogy a lehető legjobban tudjuk támogatni őt.
Amikor azonban ez a munka egyirányúvá válik, nem hiszem, hogy bele kell nyugodnunk, hogy valaki értékes energiát vagy életörömöt szipolyozzon ki belőlünk pusztán azért, mert egy génkészleten osztozunk.
Tudom, hogy a nagymamámnak nem volt könnyű élete. Tudom, hogy hordoz traumákat, félelmeket és sérelmeket, és azt is, hogy élethelyzetéből és korából adódóan neki nem volt elérhető az az eszközkészlet (például a terápia), ami nekem igen. Nem gondolom, hogy zsigerien rossz ember lenne, de azt sem, hogy mindez feljogosítaná őt arra, hogy engem – és pláne a gyerekemet – belevonjon a kicsinyes, rosszindulatú játékaiba.