A ház
Öcsém világéletében egy semmirekellő kókler volt. Jó bátyusként már általános iskolában is én írtam a házi feladatait, a középiskolában pedig szintén nekem köszönhette, hogy nem rúgták ki. Minden munkahelyét én szereztem, sehol nem állta meg a helyét, sokszor hozott kellemetlen helyzetbe és semmiért nem volt hálás soha. Amikor közöltem vele, hogy hozzám ne jöjjön többet segítségért, a szüleim az ő pártját fogták és azt mondták, akkor ők sem beszélnek velem.
Négy év telt el anélkül, hogy kommunikáltunk volna, időközben vettem magamnak egy házat, megházasodtam, mindenem megvolt. Aztán egyik nap felhívott apám, hogy béküljünk ki. Örültem, hogy végre megenyhültek és elmentem hozzájuk a feleségemmel, akit akkor láttak először. Leültünk az asztalhoz és hamar a lényegre tértek: megtudtam, hogy öcsém hatalmas összegeket kért kölcsön az ismerőseitől, majd elvesztette mind, amikor nem jött be a „tuti” fogadása. Kiderült, hogy valójában azért kerestek fel, mert a rokonoktól hallották, hogy jól megy nekem, van egy házam és arra gondoltak, ha eladnám, abból öcsi vissza tudná fizetni a sarát. A feleségem tátott szájjal nézett, én meg csak nevettem, elküldtem őket a francba és már mentünk is ki a kocsihoz. A szüleim közben elhordtak mindennek, a legrosszabb testvérnek, akinek nem fontos a családja.
