Amikor egy barátnőm nemrég otthagyta a stabil, kiszámítható állását, hogy vállalkozást indítson, az első reakcióm az őszinte csodálat volt. Nem az a „jaj, de bátor vagy” típusú, kicsit üres frázis, hanem a valódi: láttam rajta hónapok óta, mennyire fojtogatja a régi munkahelye, mennyire nem fér bele az életébe az, hogy folyamatosan kompromisszumokat kössön önmagával. A mostani munkájáról viszont csillogó szemmel beszél. Tanfolyamokat szervez, tréningeket tart vállalkozásoknak és magánszemélyeknek, és hisz abban, amit csinál. Nehéz lenne nem drukkolni neki.
És sokáig valóban könnyen is ment, hogy szurkoljak neki. Meghallgattam, amikor mesélt az első ügyfeleiről, lájkoltam a posztjait, megosztottam az eseményeit, ajánlottam ismerősöknek, amikor relevánsnak tűnt számukra a barátnőmtől megszerezhető tudás. Az a fajta támogatás volt ez, ami nekem természetesnek tűnt barátként: jelen lenni, lelkesedni, szurkolni.
A dilemmám akkor kezdődött, amikor óvatosan elkezdte pedzegetni, hogy elmehetnék én is az egyik tanfolyamára. Nem tolakodóan, nem nyomulva. Inkább úgy, mintha magát is bátorítaná közben: „Szerintem neked is hasznos lenne”, „jó lenne, ha ott lennél”, „örülnelek, ha kipróbálnád”. És miközben hallgattam, egyre inkább éreztem, hogy itt valami elcsúszik bennem. Nem azért, mert ne hinnék benne. Nem azért, mert sajnálnám tőle a pénzt. Hanem mert őszintén nem érzem, hogy nekem erre most szükségem lenne, de legalábbis nem annyira, hogy most erre pénzt is áldozzak. Ráadásul nem is kis összeget. Olvass még a témában
Meddig terjed a támogatás határa?
És ez az a mondat, amit barátként a legnehezebb kimondani. Mert a támogatás és a kötelező lojalitás között van egy nagyon vékony, nagyon csúszós határ. Amíg érzelmi támogatásról van szó, addig könnyű. De amikor anyagi elköteleződésről, akkor hirtelen megjelenik egy csomó kimondatlan elvárás. Ha nem mész el, akkor nem hiszel benne eléggé?
Ha nem fizetsz, akkor nem vagy elég jó barát? Ha nemet mondasz, az a vállalkozásának szól, vagy neki?
Közben pedig ott van az a nagyon prózai tény is, amiről ritkán beszélünk: nem minden barátunk érdeklődési körének vagyunk a célcsoportja. És ettől még barátok maradhatunk. Attól, hogy ő tréningeket tart, nekem nem kell automatikusan ügyféllé válnom. Ahogy attól sem leszek rossz ember, ha nem akarok pénzt költeni valamire csak azért, mert az ő projektje.
A nehézség inkább abban van, hogyan lehet ezt úgy kommunikálni, hogy ne sérüljön a kapcsolat. Szerintem a kulcs az őszinteség – de nem a nyers, védekező fajtából. Nem a „nem érdekel”, nem a „nincs rá pénzem”, nem a „majd később”. Hanem valami olyasmi, ami világosan szétválasztja a barátságot és a szolgáltatást. Hogy elmondom: büszke vagyok rá, hiszek benne, drukkolok neki, de most nem érzem, hogy ez nekem való lenne. És hogy ez nem az ő munkájának az értékelése, hanem az én igényeim körülhatárolása.
Azt is meg kellett tanulnom kimondani magamnak, hogy nem az én felelősségem validálni az ő vállalkozását a saját pénztárcámmal. Egy vállalkozás attól lesz életképes, hogy valódi igényeket elégít ki, nem attól, hogy a barátok udvariasságból befizetnek rá. Ha ezt elvárjuk egymástól, az hosszú távon mérgezőbb a barátságra nézve, mint egy őszinte nem.
Lehet, hogy egy kicsit kellemetlen lesz. Lehet, hogy elsőre csalódást okozok neki. De hiszek benne, hogy a barátságunk elbír egy őszinte beszélgetést. Ha pedig nem, akkor valóban nem érte volna meg megvásárolni a kapcsolat jövőjét.
