A múlt árnyéka és a jelen ereje
A gyerekkor hiányai sokszor kísértenek, különösen, amikor családi eseményekről van szó. De ma már nem csak fájdalmat érzek emiatt, inkább motivációt. A múlt nem változtatható meg, viszont a jelen igen. És a jelenben én dönthetem el, mennyire engedem, hogy a régi sebek határozzák meg a jövőmet.
Amikor találkozom valakivel, aki hasonló körülmények között nőtt fel, mindig érzek egy megmagyarázhatatlan kapcsot, még akkor is, ha csak néhány felszínes mondatból jövök rá, hogy hasonló a cipőben járunk.
Viccesen szoktam ilyenkor megjegyezni, hogy „nyugi, a mi családunk sem normális”. Sokan azt hiszik, hogy az övék a legfurcsább, pedig mindannyian hordozunk valamit ebből. Én mégis hálás vagyok a családomért, mert olyan értékek szerint nőhettem fel, amik önállóvá tettek, és megtanítottak arra, hogy megvalósítsam mindazt, amit szeretnék.
És hogy vajon baj-e, hogy mi sosem tudtunk úgy összetartani, mint más családok? Ma már azt mondom, hogy nem baj. Hiányérzetet hagyott, de erőt is adott, hogy tudatosan mást építsek. Éppen ezért biztatni tudok mindenkit, aki hasonlóan érez, mindenkinek megvan a lehetősége, hogy mást és jobbat hozzon létre. Nem kell ismételni a mintát, rajtunk múlik, hogyan írjuk tovább a saját történetünket. Olvass még a témában
