Már az első epizódot látva tudtam, hogy az Én és a Walter fiúk nem egy újabb sablonos tinisorozat lesz, amit gyorsan le lehet darálni, és kész. Van benne ugyan szerelem, barátság, gimnáziumi mindennapok és a felnőtté válás klasszikus dilemmái, de az igazi ereje abban rejlik, ahogyan ezeket a témákat mélységgel, érzékenységgel és valódi érzelmi tét mellett mutatja be. Ez a sorozat számomra sokkal több, mint klisékre épített tinidráma. Valójában fontos kérdésekről szól: veszteségről, gyászról, újrakezdésről és az önazonosság kereséséről.
A gyász nem múlik el nyomtalanul
Jackie karaktere már a kezdetektől kilóg a tipikus főhősnők sorából. Bár mindenben igyekszik precíz lenni, egyáltalán nem tökéletes, és talán pont ezért olyan könnyű vele azonosulni. A sorozat alaphelyzete – hogy a szülei és a testvére tragikus hirtelenséggel elhunynak, és a lány egy többgyermekes, számára addig ismeretlen családhoz kerül – már önmagában drámai és megrázó. Szerencsére a készítők nem is kezelik ezt félvállról: a gyász nem egy háttérdíszlet, hanem egy, a történetet mélyen átszövő érzelmi állapot, ami folyamatosan jelen van Jackie életében. A sorozat bátran vállalja, hogy megmutassa, milyen nehéz feldolgozni egy ilyen veszteséget, és hogy ez a folyamat nem lineáris, nem „lezárható” néhány epizód alatt.
