A belső hang nem sürget, hanem megvár
Talán a legfontosabb felismerés az, hogy a belső hang soha nem hagy el végleg. Nem sértődik meg, nem büntet, nem tűnik el örökre. Egyszerűen alkalmazkodik. Ha túl gyors az élet, ha túl nagy a nyomás, ha nincs tér az őszinteségre, akkor csendben marad, és kivárja, amíg újra figyelmet kap.
Nem kell visszahozni vagy kikényszeríteni, mert nem erőből működik.
Amikor lassítasz, amikor engeded magadnak a bizonytalanságot, amikor nem vársz azonnali válaszokat, akkor fokozatosan újra hallhatóvá válik. Néha csak egy halvány érzés formájában, néha egy határozott belső „igen” vagy „nem” képében. És ezek a pillanatok emlékeztetnek arra, hogy a belső hang mindig is ott volt, csak arra várt, hogy végre biztonságos legyen megszólalnia. Olvass még a témában
