Vidékre költöztem, és így változott meg tőle az életem

Hitelfelvétel, mindenféle papírok, ügyvéd és közjegyző után elkezdődhetett a költözködés az új otthonunkba. Egy ikerház fele lett a miénk. Úgy éreztük, megütöttük a főnyereményt, mert a szomszédaink nagyon jó emberek voltak, hamar barátsággá alakult a szomszédi viszony. A helyiek „gyüttmaradtnak” hívnak minden idegen beköltözőt, akikből amúgy mára több van, mint helyiből. Szóval mi, „gyüttmaradtak” megpróbáltunk beilleszkedni a közösségbe, ami nem ment simán.

Amikor kimozdultunk otthonról, valahogy mindig éreztem a hátamban azokat a szúrós pillantásokat, ami az idegeneknek járt.

Sokáig így volt ez, nem is tudom, hány évig. A hozzánk közel álló emberek rövid idő alatt elfogadtak, de mások – mintha csak látták volna rajtunk, hogy pestiek vagyunk – általában kinéztek bennünket, sőt, összesúgtak a hátunk mögött. Több évbe telt, mire minket is kezdtek helyinek tekinteni. Igaz, hogy itt nem ismer mindenki mindenkit, de vannak tágabb lakóközösségek, akik szeretnek együtt lenni.

Hamarosan minket is meghívtak ide-oda, a családunknak lettek nagyon jó barátai. A kislányunk ovistársainak szüleivel a mai napig a legjobb barátságban vagyunk. A pesti barátaink viszont elmaradoztak mellőlünk. Az életünk más irányt vett, és már nehezen tudunk összehozni találkákat (főleg most). Így az örömbe némi üröm is vegyül. Marad a telefon és a ritka személyes találkozás.