Amikor az életünkben olyan változás következik be, mint a költözés, mindig bennünk van egy kis bizonytalanság. Tartunk az újtól, sajnáljuk a régit. Velem is így volt ez, amikor vidékre költöztünk.
A gyerekkoromat Budapest II. kerületében töltöttem, ami csodás volt. Olyan volt, mintha egy vidéki kisvárosban vagy faluban laktunk volna. Télen volt, hova menni szánkózni, autó is alig járt az utcánkban, nyáron lehetett bicajozni, mindenkit ismertünk. A férjem ezzel szemben belvárosi gyerek volt. A főváros szívében, az V. kerületben nőtt fel, ahol egy karnyújtásnyira volt minden. A Dunakorzón tanult biciklizni, és a Váci utcában laktak. Szóval ő teljesen máshoz volt hozzászokva, mint én. Pont ezért törekedtünk egy mindkettőnk számára elfogadható megoldásra az első lakásunk kiválasztásakor.
A XII. kerületben laktunk albérletben, majd jött a XI. kerület. Mindkettő nagyon jó volt, zöld területekkel, minden közel volt, pillanatok alatt elérhető volt egy mozi, színház, vagy bevásárlóközpont.
A „gyüttmaradtak”
Amikor kimozdultunk otthonról, valahogy mindig éreztem a hátamban azokat a szúrós pillantásokat, ami az idegeneknek járt.
Sokáig így volt ez, nem is tudom, hány évig. A hozzánk közel álló emberek rövid idő alatt elfogadtak, de mások – mintha csak látták volna rajtunk, hogy pestiek vagyunk – általában kinéztek bennünket, sőt, összesúgtak a hátunk mögött. Több évbe telt, mire minket is kezdtek helyinek tekinteni. Igaz, hogy itt nem ismer mindenki mindenkit, de vannak tágabb lakóközösségek, akik szeretnek együtt lenni.
Hamarosan minket is meghívtak ide-oda, a családunknak lettek nagyon jó barátai. A kislányunk ovistársainak szüleivel a mai napig a legjobb barátságban vagyunk. A pesti barátaink viszont elmaradoztak mellőlünk. Az életünk más irányt vett, és már nehezen tudunk összehozni találkákat (főleg most). Így az örömbe némi üröm is vegyül. Marad a telefon és a ritka személyes találkozás.