Igaz, hogy a rekkenő nyári hőségben az ember inkább olyan típusú filmekre ül be szívesen, amelyek könnyed szórakozást ígérnek, mégis érdemes kicsit elengedni ezt a hozzáállást, és megnézni Jafar Panahi Arany Medvét és FIPRESCI-díjat nyert alkotását.
Egy film számomra két szempontból lehet igazán érdekes: a történet, mondanivaló vagy a filmes eszközök, megvalósítás aspektusából. Itt tulajdonképpen mindkettő érvényesül. A történet Teheránban játszódik, az országában legendás rendezőnek számító Panahi álcázta magát egy napig taxisnak. A műszerfalába kamerát rejtve veszi fel egy nap történéseit, amit tulajdonképpen az utasokkal való interakciók, beszélgetések tesznek ki, ezáltal pedig kirajzolódik egy szuggesztív erejű kép Irán kulturális szférájáról, közegéről.
Forgalmas napja során a taxizó Panahi számos különös emberrel találkozik. Utasai többek között egy ellentétes véleményen lévő páros, akik a halálbüntetésen vitatkoznak. Szükség van-e rá vagy sem? Jogos-e az emberélet árán példát statuálni? Egy különös figuráról pedig kiderül, hogy ő igazából a helyi dvd díler, tőle lehet megszerezni a híres nyugati filmeket, ha az ember szeretne kicsit elmélyedni más országok filmkultúrájában, melyre másként nem nagyon volna lehetősége. Ez a rövid lábú, ravasz mosollyal rendelkező díler egyből fel is ismeri a taxizó rendezőt, később pedig közös vállalkozásra próbálja rávenni. Tanúi lehetünk annak is, hogy egy balesetben megsérült férfi miként küzd a fájdalmaival, miközben felesége gondolatai már az örökség körül forognak.
A két legfontosabb szereplőt azonban, akik által a legegzaktabb kritikát kapjuk Iránról, a rendező már korábbról ismeri. Az egyik egy ügyvéd barát, akiről kiderül, hogy nemrégiben függesztette fel az ügyvédi kamara. Ő fogalmazza meg a legdirektebb módon az országgal kapcsolatban érzett nyomasztó felismerést: hiába szabad fizikailag az ember, ha a gondolatait börtönben tartják. Ő az egyedüli, aki felfedezi a rejtett kamerát, és ennek tudatában teszi kompromittáló kijelentéseit.
Forrás: toldimozi.hu; Jafar Panahi Film Productions
A másik kiemelt szereplő a rendező unokahúga, egy cserfes kislány. Iskolai feladata, hogy egy kisfilmet készítsen, azonban komoly gondot okoz számára annak megvalósítása, hiszen számos megkötéssel kell számolnia, melyet a tanárnője vázolt fel neki az állami filmkészítés szigorú szempontrendszere alapján. A már-már nevetséges lista kapcsán merül fel bennünk a kérdés: mennyiben ábrázolható így a reális, őket körülvevő világ? Ha nincs mód ennek megjelenítésére, hogyan fog többet megtudni az átlag nyugati ember erről a kultúráról, vagy csupán arról, hogyan zajlanak ott a mindennapok?
A másik érdekes kérdés a film kapcsán a kocsiban elrejtett kamera. Mennyiben eredményez ez a rendezői húzás dokumentumfilmes formát? Vajon tudatos manipuláció az egész? Valóban egy nap alatt forgott a film? A szereplőket valóban a véletlen válogatta, vagy casting útján kerültek a filmbe? Ezekre a kérdésekre valószínűleg sosem kapunk választ, azonban tény, hogy a filmet valahol a dokumentumfilm és a játékfilm határán lehet elhelyezni.
A rendező ezekkel a rafinált eszközökkel készített egy olyan filmet, amely Teherán mindennapjainak aktuális társadalmi, politikai és kulturális kérdéseivel foglalkozik. Hogy mindez mennyire merész húzás volt tőle, az is jelzi, hogy a film végéről hiányzik a stáblista, nehogy a szereplőknek a későbbiekben problémájuk származzon nevük feltüntetéséből. A néző tehát ebben a filmben egy olyan világról kap megdöbbentő információkat, melynek mindennapjaiba másképpen nem igazán nyerhetne bepillantást, és emellet igazi emberi sorsokat is megismerhet.