Nálunk a kutya sokkal több, mint egy házi kedvenc: egy igazi családtag. Ennek megfelelően törődünk vele, gondoskodunk róla és persze beszélgetni is szoktunk vele. Én például rendszeresen elmondom neki, mi fog történni, vagy éppen hova megyek, és ő tényleg úgy néz rám, mint aki pontosan érti, miről magyarázok. Egy kutatás szerint azonban nem őrültem meg teljesen, és még csak nem is vagyok egyedül ezzel a szokással…
Komplett tudományág épült az említett jelenségre: antropomorfizálásnak hívjuk azt, amikor egy tárgyat, vagy egy állatot, egy növényt emberi tulajdonságokkal ruházunk fel. A Chicagói Egyetemen közelebbről is foglalkozni kezdtek a témával, ami egyébként már az 1700-as évektől kezdve aktívan érdekelte az embereket. Ezúttal azt vizsgálták, milyen pszichológiai tényezők állhatnak a háttérben, mire utalhat az, ha valaki antropomorfizálja a háziállatát.
Leszámítva azokat, akik rendszeresen űzik ezt a tevékenységet, az antropomorfizálás nem számít túlságosan elfogadott dolognak. Ezt jól tükrözi az is, hogy a legtöbb ember próbál inkább otthon társalogni a kutyájával, macskájával, nem a kutyafuttatóban fejtegeti a kedvencének, hogyan telt a napja – legalábbis nem általában.
Korábban deviáns viselkedésnek tartották, ha valaki élettelen tárgyakhoz, állatokhoz beszélt, mágiának, vagy elmebajnak értékelték ezt a magatartásformát.
Szerencsére napjainkban már teljesen más a helyzet…
Miért antropomorfizálunk másokat?
A Chicagói Egyetemen végzett kutatás Nicholas Epley vezetésével zajlott. A kutatómunka sorána szakértők úgy találták, három fő oka lehet annak, amiért antropomorfizálunk egy állatot, egy növényt, vagy egy tárgyat.
Az első ok, hogy a vonásai között felfedezzük az emberi arcra emlékeztető vonásokat, aminek köszönhetően automatikusan elkezdünk másként tekinteni rá.
A második ok, hogy nyitni szeretnénk az adott dolog, élőlény felé, mintegy barátkozni akarunk vele. Ez teljesen normális dolog mondjuk egy házi kedvenc esetében, de ugyanez figyelhető meg akkor is, amikor a gyerekek a babáikkal, vagy a plüsseikkel játszanak. Ők is ugyanúgy emberi tulajdonságokkal ruházzák fel őket, játszani, barátkozni akarnak velük. (Ennek köszönhetően szociális képességeket tanulnak, történéseket dolgoznak fel).
A harmadik ok pedig az, amikor azért személyesítjük meg az adott tárgyat, vagy élőlényt, mert nem tudjuk, miként fog reagálni, milyen viselkedést várhatunk tőle. Ilyen az, amikor másik helyre teszed a kedvenc szobanövényedet, majd közlöd vele, hogy reméled, az új helyén is ugyanilyen gyönyörűen fog virágozni. Vagy amikor megijeszt egy sün motoszkálása az avarban, és amikor meglátod, hogy micsoda valójában, akkor közlöd vele, hogy „jól rám ijesztettél”. De ilyen az is, ha az autódnak könyörögsz egy dermesztő reggelen, hogy induljon már be.
Valójában tehát azok is sokszor csinálják az antropomorfizálást, akik gyerekesnek, feleslegesnek gondolják…
Azonosulunk velük
Az antropomorfizálás során azonosulunk, emberivé tesszük az élőlényeket és a tárgyakat. Olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, amik saját magunkra is jellemzőek. Ez a kutatások során azonban nem az intelligencia hiányára, éppen annak meglétére utal. Akik profi szinten űzik az antropomorfizálást, azok kivételes képességgel bírnak az észlelés terén.
Ez egyben azt is jelenti, hogy az antropomorfizáló személy jól kifejezi a gondolatait, érzelmeit, tehát mind az IQ-ja, mind az EQ-ja a helyén van.
Ha sokat beszélgetsz a szobanövényeiddel, a kutyáddal, vagy éppen gond nélkül beleéled magadat a gyermeked játékaiba, akkor a kutatások szerint remekül értékeled mások látásmódját, és jól ki tudod számítani a várható viselkedésüket. Ezek a való világban alkalmazva számos előnyös helyzethez juttathatnak téged. Az antropomorfizálás tehát sokkal inkább áldás, mint átok, és a legkevésbé sem olyasvalami, amit furcsállanunk kellene.
Egyébként nem csak nekünk jó az élőlények megszemélyesítése. Kutatások alapján szebben és gyorsabban fejlődnek azok a növények, amikhez rendszeresen beszéltek a tulajdonosaik.
A házi kedvenceket illetően is hasonló a helyzet: ők értelmezik és idővel megtanulják a szavak közti különbségeket, a hangsúlyt, a gesztusokat, a metakommunikációs jeleket az adott helyzetekben.
Ennek köszönhetően sokkal kiegyensúlyozottabbak, nyugodtabbak lehetnek, és lényegében tényleg megértik, mi történik akkor, amikor dolgozni mész, vagy közlöd, hogy mindjárt indulhattok sétálni.