Szép dolog a szerelem, de tényleg ott kezdődik az élet, hogy az ember megtalálja a „másik felét”? Vagy lehet egésznek lenni egyedül is? Három egyedülálló nővel beszélgettünk, akik nem érzik úgy, hogy sajnálkozniuk kellene, amiért egyszemélyes kávéfőző áll a konyhájukban.
Zsuzsi 30 éves, egy gyönyörű kislány anyukája, és nem érti, miért gondolja a környezete, hogy szingliként nem lehet boldogabb, mint egy megalkuvó párkapcsolatban.
„Ha valaki meghallja, hogy egyedülálló vagyok, azonnal össze akar hozni egy szingli ismerősével. Ez totál általános reakció, mert muszáj párban lennünk, hiszen ez az élet alfája és ómegája. És az, hogy egy vagy két év van közöttünk, szingli és hímnemű, ideális partnerré is teszi, mert általában ezeken kívül közös pont nem igazán akad…
A másik, amit nehezen viselek, az állandó sajnálkozás. Hogy egyedül vagy, jajj szegény, ne aggódj, majd akad valaki neked is, persze mivel gyereked is van, ez nehezítő tényező, szóval ha rád néz egy pasi, aki potenciális partner (lásd fent), és nem akad ki a gyerektémán, neked a lábai elé kell vetned magad. Még ha pont olyan is a külseje, mint az ördögé, és pont annyira illetek egymáshoz, mint a tűz meg a víz, hiszen hálásnak kell lenned, hogy ezzel a ‘defekttel’ is elfogad. Hát köszi, én inkább maradok szingli.”
Ibolya 47 éves, félig-meddig eddig is tudatosan választotta a függetlenséget, és egy ideje már egyre biztosabb abban, hogy így is szeretne maradni.
„Soha nem volt bennem egy határozott döntés, hogy márpedig én egyedülálló akarok lenni. Ha jött volna egy nagy, mindent elsöprő szerelem, akkor valószínűleg nem tiltakoztam volna az érzéseim vagy az elköteleződés ellen. De az az igazság, hogy ezt soha nem is kerestem.
Körülbelül 40 éves korom óta pedig egyre inkább úgy érzem, hogy most már nagyon nem szeretném feladni az eddigi életformámat. Tudtam a karrieremre koncentrálni, vezető beosztásban dolgozom egy olyan területen, amit imádok és stabil megélhetésem is van belőle, tudtam venni egy gyönyörű belvárosi lakást és évente kétszer utazom külföldre.
Mivel nem kell senkihez alkalmazkodnom, bőven marad szabadidőm, azt csinálok, amit akarok. A baráti társaságom persze némileg átalakult az elmúlt években, hiszen amikor az emberek körülöttem elkezdtek megállapodni, gyerekeket szülni, hirtelen sokkal nehezebb lett közös programokat csinálni, viszont azokkal, akikkel tettünk ebbe energiát, máig jó a kapcsolat. Tudják, hogy attól, hogy én végül nem vállaltam gyereket, az övéiket imádom, nem valami megkeseredett vénlány vagyok, vagy egy beképzelt primadonna, aki kiakad, ha lebukja az új ruháját a féléves kölök, sőt! Mivel én nem vagyok 24 órában, heti 7 napban leterhelve, én tudok lenni a mindig vidám, jófej nagynéni, aki szívesen vállalja be pár órára a csemetéket, hogy a szülők felszabaduljanak – viszont nekem ennyi elég is, utána visszakapom a szabadságomat, és mindenki boldog!”