Az utolsó dolog, amire szükségem volt, az egy tök egyedül eltöltött hétvége a négy fal között – főleg a nyár kellős közepén. Az összes barátnőm, barátom elfoglalt volt: a többség nyaralni ment, aki pedig mégsem, az nálam sokkal előrelátóbb volt, és szervezett magának valamit. Az egyetlen személy, aki ezt meghallva „szuper” programot talált ki nekem, az a főnököm volt, ő ugyanis feldobta, hogy mi lenne, ha bejönnék túlórázni – elvégre úgysincs semmi dolgom erre a két napra. Szerencsére az egyik munkatársam a segítségemre sietett, mondván, hogy „de hát már megbeszéltük, hogy jössz velünk kirándulni”, én pedig lelkesen bólogattam a kamu alibimre, mert rájöttem, hogy még a semmittevés is jobb a túlóránál. Aztán amikor már kezdtem belenyugodni a dologba, támadt egy jó ötletem!

Amikor elköltözöl otthonról, eleinte még 5 távol töltött nap is hihetetlenül hosszú időnek tűnik, és mire eljön a péntek, már szinte honvágyad van. Így hát sietsz az első buszhoz vagy vonathoz, csak hogy mielőbb besétálj azon az ismerős ajtón, és újra otthon érezd magad – kedved szerint felrakhasd a lábad az asztalra, másfél órás fürdőt vegyél a kádban, arról nem is beszélve, hogy az anyukád ilyenkor mindig teli hűtővel és isteni ebéddel vár haza. Aztán telik az idő, és egyre jobban megszokod az új helyet, több barátot szerzel, és végre van is mit csinálni hétvégén (a hazautazáson kívül, természetesen), úgyhogy egyre ritkábban kapod fel a bőröndödet.

Ahogy sétáltam haza péntek délután a melóból, céltalannak és rosszkedvűnek éreztem magam. Hiába jött el a jó idő, azt hiszem, túl nagy elvárásokkal vágtam neki az évszaknak (minden nap strand, kirándulás, buli, fagyi és a többi). Persze már így is szereztem néhány szuper emléket, de ha jobban belegondolok, 2016-tól valami egészen mást vártam. Oké, tudom, még nem szabad leírni az egész évet, hiszen majdnem a fele hátravan! És ahogy próbáltam egy kis vidámságot csempészni a hangulatomba, rájöttem, mire is van igazán szükségem most: az otthonomra.