49. bejegyzés: Spontán jött kiruccanás, avagy a legjobb búfelejtő

Írta: ,

Amikor valaki szakít veled, az első fázis természetesen mindig a – látszólag – soha véget nem érő szomorkodásé. A másodikban mérges leszel, mert eszedbe jut az a sok apróság, amit akkoriban szó nélkül hagytál, pedig igazán rosszul esett, csak éppen nem akartál felesleges feszültséget kelteni. Óóó, pedig most visszatekintve mennyire nem lett volna az felesleges! A harmadikban pedig megpróbálod magadra erőltetni a jókedvet, és elindulsz bulizni, hogy megmutasd annak a bizonyos személynek, milyen gyönyörű, szórakoztató, és egyúttal ellenállhatatlan csajról maradt le. De hiába a búfelejtő party, a végén mégis azon kaphatod magad, hogy ismét rossz kedved van; és rá kell jönnöd, hogy a továbblépés sokkal több részből tevődik össze, mint ez a három fázis.

Tekintve, hogy Mátéval nem töltöttünk együtt túl sok időt, biztos voltam benne, hogy ez a szakítás negyed annyira sem fog megviselni, mint a tavalyi. Mennyi is volt? Két hónap? Ugyan, még a cipőim is tovább bírják a strapát! Észre sem veszem, és egyik napról a másikra ki is törlődik a fejemből. Legalábbis ezzel próbáltam nyugtatni magam, de ahogy az életem visszaállt teljesen hétköznapivá (korai kelés-munka-semmittevés), egyre nehezebb volt elűznöm őt a gondolataim közül. Ez pedig egyszerre volt elkeserítő és nagyon dühítő, mert egy kisebb vagyont is fel mertem volna tenni arra, hogy neki eszébe sem jutok. És létezik annál rosszabb gondolat egy szakítás után, hogy míg te állandóan rá gondolsz, addig neki meg sem fordulsz a fejében? Ezen maximum az enyhíthetett volna, ha tényleg felteszek erre egy nagyobb összeget, és nyerek – aztán bepakolhattam volna a bőröndömbe, és leléptem volna nyaralni. Mondjuk úgy 2-3 évre.

via GIPHY

Viszont miután ez a kissé furcsa gondolatmenet lejátszódott bennem, egyre inkább megjött a kedvem egy utazáshoz. De tényleg. Rájöttem, hogy erre van most a legnagyobb szükségem: levegőváltozásra, és arra, hogy kiszakadjak a nem éppen izgalmas hétköznapjaimból. Mert bár itt a nyár, felőlem akár tél is lehetne, annyira nem csináltam semmit az elmúlt egy hétben. De azt azért hozzá kell tennem, hogy ez nem kizárólag az én hibám. Az egészről Kitti, Bence, és a többiek tehetnek! Na jó, ez igazából így nem teljesen igaz, de ők biztosan nem bánják, ha titokban fel kell vállalniuk a bűnbak szerepét, az én lelkemnek pedig egy kicsivel könnyebb így. A legjobb barátnőm egyre több időt tölt a pasijával, Bence pedig a munkájával, míg a többi közeli ismerősöm és barátom is el volt foglalva a saját életével. Így hát nem maradt számomra más, mint hogy a saját társaságomat élvezzem – de mint később kiderült, szerencsére nem sokáig.

Mintha az univerzum egy kicsit megsajnált volna, és hagyta volna, hogy a csillagok nekem kedvezzenek. Péntek reggel ugyanis felhívott Kitti, hogy a barátja egész hétvégén valami céges rendezvényen lesz, és arra gondolt, csinálhatnánk valamit. Nekem pedig több se kellett: addig-addig sorakoztattam fel az észérveket, míg végül beleegyezett abba, hogy a belvárosi szórakozás helyett elutazzunk valahova! Méghozzá egy viszonylag rövid, de annál vidámabb külföldi kirándulásra, Bécsbe.